Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 5. szám - Christiane Janach: Tánc majomálarccal és varjúval

Egy műemlék előtt letettem a papírzacskóm, leültem a kőlépcsőre, és rá akartam gyújtani. De eszembe jutott, ez nem lehetséges anélkül, hogy levenném az álarcot és megmutatnám az arcomat. így hagytam a dohányzást, és bedugtam a mézeskalács karikákat az almák mellé a papírzacskóba. Lassan benépesedett a sétálóutca. Emberek mentek el előttem vastag télikabátban, fehér ködfelhővel az arcuk előtt, és megbámultak. De az álarc megvédett a pillantások indiszkréciójától.

Felálltam. Nyújtózkodtam, és levettem a kalapot. Letettem a járdára a papírzacskóm közelébe. Miután alaposan kinyújtózkodtam magam, egy mozdulat közepette megmerevedtem, amelyben némiképp ferdén álltam, és a jobb karomat kissé a magasba tartottam. így egy figurát alakíthatnék, gondoltam magamban. Az emberek elmentek mellettem. Néhányan oldalról rám néztek, de senki sem állt meg. Felnéztem a kóoroszlánokra a tetőn, amelyre galambok telepedtek le, de kis idő múltán megint elröpültek. A póz kényelmetlen volt. Megpróbáltam összeszedni magam. Hideg volt. Elfelejtettem kesztyűt hozni. A kezem kezdett pirosodni. A mellettem lévő üzletből két zöldruhás elárusítónő rénszarvasaganccsal a fején lépett ki. Darabig engem figyeltek, azután megint visszamentek. A jobb kezem már fájt. De senki sem dobott egyetlen érmét sem a kalapomba, hogy legalább megmozdulhattam, és pózomat megváltoztathattam volna. Egyszer rám mutatott egy gyerek és nevetett. Az anyja kézen fogva továbbhúzta. Fogalmam sem volt róla, mióta állhattam már így, de mindenesetre örökkévalóságnak tűnt.

Egy szitárjátékos összecsukható székkel a sétálóutca másik felén, a velem szembeni helyet választotta. Nagy aranymaslikkal díszített cipőüzlet kirakata előtt állította fel a székét, ráült, és elkezdte a szitáit felhangolni. A hangszer hangolása nagyon sok időt vett igénybe. Közben-közben átnézett hozzám. Valahogy ismerősnek látszott. Egy idő után feltűnt, úgy néz ki, mint a közíró, Robert Schindel, csak borostás szakállal, valamivel fiatalabb és ápolatlanabb. A férfi elkezdett halkan és hamisan játszani. Nem ismertem a dalt, de amint éneklésbe fogott, biztosan tudtam, hogy hamisan is énekel. Most mindig több ember ment el előttünk. Néha szánalomból egy-két centet dobott valaki a szitárjátékos dobozába.

Feladtam, összedörzsöltem meggémberedett kezemet, kicsit járkáltam körbe-körbe.

Kihalásztam három nagyjából egyforma almát a papírzacskómból, és megpróbáltam zsonglőrködni. Az almák hidegek voltak, és kicsúsztak fagyos ujjaim közül. Míg otthon, ahol senki sem látott, legalább két percig tudtam az almákat leesés nélkül a levegőben tartanom, itt még fele annyi időre sem sikerült. Kezem teljesen megdermedt, az almák állandóan leestek, és a járdán továbbgurultak. Senki sem állt meg. A járókelők lábai között keresgéltem a szanaszét guruló almákat. Zsonglőrpróbálkozásaim szánalmasak voltak. És egyetlenegy centet sem kerestem. A legtöbb időt a járókelők lábai között töltöttem az almákat keresve.

Egyszer egy fiatalember jött arra gólyalábon különös kosztümben, és madárálarcot viselt.

Közben megtelt a sétálóutca. Emberek tömege vonult el előttünk bevásárlószatyrokkal, és az üzletekből újra és újra a karácsonyi dallamot - last christmas - lehetett hallani. A szitárjátékos hamis dala belevegyült a bevá399