Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 5. szám - Christiane Janach: Tánc majomálarccal és varjúval

vábbra is megmerevedve állt a férfi, még akkor is, amikor egy kisgyerek a karját megérintette. Az anyja továbbhúzta a gyereket.

Amikor egy járókelő érmét dobott a földön fekvő dobozba, hirtelen megmozdult a férfi. Rángatózva, a bal karja magasba lendült, mint a felhúzható babának.

Abba az irányba tekintettem, amerre a karja mutatott. A nagy fehér csont még mindig ott lógott változatlanul az égen. Közben a téli nap a tető mögött a két kőoroszlán között lehanyatlott. A két oroszlán egyikén galamb ült.

Állva maradtam, és figyeltem a celofánba burkolt férfit.

Amikor egy idősebb úr egy öt-eurós bankjegyet odadobott, úgy nézett ki, mintha a műanyagba csomagolt férfi táncra akart volna perdülni. De ez csak egy tánc kezdete volt, még a mozdulat elején megmerevedett. A járókelők folyamatosan pénzt dobáltak a dobozba, és szerették volna a műanyagba csomagolt férfit táncolni látni. De a pénz sosem volt elég. A műanyagba csomagolt férfi sosem tudta igazán a táncot elkezdeni.

Az ácsorgástól jéghideg lett a lábam. Visszatértem a bankhoz. Amikor az ajtó előtt álltam, az előtér üres volt. Bedugtam a kártyám a készpénz automatába, beütöttem a négyjegyű titkos kódomat, és vártam. Felirat jelent meg a képernyőn: ezzel a kártyával nem lehet pénzt felvenni.

Senki sem utalt át pénzt számomra.

Befejeztem a műveletet, és visszadugtam a kártyámat a pénztárcámba.

A pénzügyi igazgatóságnál nincsenek angyalok.

A banképületet abban a tudatban hagytam el, hogy hamaros eszembe kell hogy jusson valami. A fejemben tömör, áthatolhatatlan fal volt. Az utca is megváltozottnak látszott körülöttem. Eltűnt a fehér csont az égről. Úgy tetszett, mintha az utcák most keskenyebbek lennének, a házak magasabbak és közelebb egymáshoz. A szívem elkezdett természetellenesen gyorsan verni. Annak ellenére, hogy hidegebb lett, izzadság tört ki rajtam. Nem kaptam levegőt. Úgy tűnt, mintha hirtelen kisebb lettem volna.

Egy hideg, jeges kéz nyúlt a szívem után, és mint egy darab gumit összeszorította.

Amilyen gyorsan csak tudtam, futottam az utcán, arctalan emberek mellett, ki a város elé. Amint a házak gyérültek, végre megint könnyebben tudtam lélegzetet venni.

Addig szaladtam, amíg az utca erdei útba torkollt. Ott egy padra ültem, és addig vártam, míg a jeges kéz abbahagyta a szívem szorongatását. Azután visszamentem a városba, és hazautaztam.

Az elkövetkező napokat főleg ágyban töltöttem. Napközben aludtam, vacsorára lencsét ettem, egész éjjel olvastam.

Míg olvastam, és nem néztem fel a könyvemből, biztonságban éreztem magam. De amint a könyvet becsuktam, megint itt volt a félelem. Mint egy lesből támadó nagy, fekete mancs.

Közben a műanyagba csomagolt férfira kellett gondolnom.

Egyik reggel felébredtem, és azonnal tudtam, mi a teendőm.

Levettem a fa majomálarcot az íróasztalom mögötti falról, egy puha ronggyal óvatosan leporoltam, és az arcom elé tartottam. Az álarcnak dohos, egy idegen fára emlékeztető illata volt; nehezen és érdesen feküdt az arco396