Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 4. szám - Zsávolya Zoltán: Kévés Györgyhöz (vers)

Jó nevelést kaptál szüléidtől; zsenge korodban már hallgattad a jó, polgári mestereket;

hírnevi pálya felé törtél mind ifjúságodtól, és el is nyerted ezért Yblitöl azt a dijat.

Ezt követőn epochák, lassan bár, ámde könyört’len múltak, e’ként lettél szertefelé: majestro.

Én meg: akár a gyerek ha atyás hangokra figyelmez, és lesi szép szavadat, mely man’aként hűl’ alá.

Önként ér közben tábládhoz a toll, a vonalzó s ház lesz mindenből, mit lejegyez ma karod.

Nos, röviden, más nem jó nékem, mint a könyörgés, mely hozzád magasúl. Ez csak eszes, csakugyan.

Esdem, a tél dühe fagylalgón ne szadizzon, az enyhe tawaszi szél tépjen, mégha fuvatbu’ tavat

olvasztn’ is, s a kacsák netalán újólagon erre szállnának feredőn... Mint vala... - Hó ne legyen

ennyire (ez csak a vész), ami mást hoz, a’jöjjön ezerrel: közvetlenség, vagy - benned - a bősz geniál- ság (példái ahogyan Weöres valakit az iparból:

Ix-Ipsz’,bádogos és vízvezetékszerelőt”,

létre ijeszt, végleg disztíchónonn örökít meg s versének humorán mángorol égügyileg lepkét mord bábból, úgy keltelek én ki a nyelvből, azt ugatom: „geniál”, s lesz belüled: Geniúsz\).

Persze, poétádnak, ha hagyod, szive túlbuzogóan ver, pulzálva remeg. Mondod: „Az évszakokat

mégsem az én praxissom, mely regulálja, vigyázza!” „Ámde azért kissé...” — válaszom erre megyen.

Ekkor felmagasúlsz süketéit beszidemre dühögleg (Phoibosz Apollón- plusz Pózeidón-ikeragy),

és máris fény-, lég-, víz- esmég jégszike rajtam; tajték sóhab: az ár!, csap be a számba nekem.

Tenger az ég, Gyurikám: vonuló felhők s a taréjos hullámlás leszen egy, szólok ezért teneked:

„Érted-e, Gondviselés, ha akadna ra mód, ne tegyél már tönkre! Hajóm testét óvjad, oh - Gond-géniusz...!”

302