Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 3. szám - Fűzfa Balázs: A másik irodalom III.

feladat mindannyiunk számára, hogy az ember megőrizze „kipróbált, hasznos kulturális formáit”. Kétségtelen, hogy az új média átalakítja majd az egész életünket, az emberi kommunikációt, sőt, a nyelveket is - mondja Balázs Géza, majd ekként figyelmezteti olvasóját: „Ha azt gondoljuk, hogy mindez a távoli jövő zenéje, akkor hallgassuk meg a már magyarul is tudó beszélő számítógépet... Most még csak aranyos játékszernek tűnik, ahogy válaszolgat, de ne feledjük, alig negyven éve, hogy televíziót, alig tíz éve, hogy mobiltelefont láttunk” (18.).

Milosevits Péter - akitől dolgozatunk mottóját is idéztük - bemutatja a világirodalom azon jeles alkotásait, melyek már a maguk korában is, „két borítólap közé zárva” ugyan, de próbálták levetni a linearitás kényszerzubbonyát, mint például a Tristram Shandy, A pusztai farkas, az Iskola a határon, a Termelési (kisss)regény, a Don Quijote vagy Pavic Kazár szótára.

A szerző szellemes, könnyed - s persze mégis nagyon komoly — játékát jó volna végig idézni. Azt, ahogyan Thomas Mann és a Biblia kapcsolatára utal („Mélységes mély a linkek kútja”), vagy ahogyan Tolsztojról szól, elképzelve, hogy miképpen vélekedne a szerző a Háború és béke digitalizált változatának olvasásakor: „Mi lenne ekkor? Tolsztoj forogna a sírjában. De esetleg örömében! Végre sikerült megvalósítani azt, amivel hiába gyötrődött, bezárva a papír két dimenziójába, ahol kínjában kénytelen volt kitalálni a cselekményszálakat és a kompozíciót. Most viszont elég bedugni a mondat végét a konnektorba, és máris izé. Ezért jó, hogy Jasznaja Poljanában is bevezették a villanyt” (22.).

Orlovszky Géza a „szövegen túli szövegek” esélyeit kutatja - maga is hi- pertextes formában írta meg dolgozatát; már amennyire ez papíron érzékeltethető megemlékezik a papirusztekercsekről éppúgy, mint a pergamenkódexek koráról, illetve a Biblia hipertext-jellegéről, majd némi csodálkozással állapítja meg, hogy ma íróink „meglehetősen mérsékelt érdeklődést tanúsítanak” a digitlaizáció, a számítógép, a világháló nyújtotta lehetőségek iránt - holott korábban több posztmodern kísérlet is történt a papírkönyv „megújítására” a kortárs magyar irodalomban. Bár vannak már hiperszöveg-kiadók is (Eastgate), nagy áttörés még nem történt, így a kérdés továbbra is érvényes: „Vajon mi lesz az irodalom sorsa az előttünk álló digitális világban? Az írott szöveget felváltja a multimédia, és az irodalom végleg egyesül a vizuális művészetekkel? Kialakulnak új, a technológiai lehetőségeket kiaknázó szövegalkotási, narrációs eljárások, vagy ragaszkodni fogunk az írás évezredes hagyománnyal rendelkező formáihoz? (28.)”

By tokba zárva lenni címmel közli lendületes esszéjét Szűts Zoltán: „A számítógépek térhódításával a figyelem középpontjába meglepő módon (újra) az emberi közösség, az emberi szellem, lélek került. Pedig azt hihetnénk, hogy a technika fejlődése még inkább háttérbe, a személyes szférába szorítja” (30.). Később az új írásbeliség jellemzőit taglalja a szövegklónozásig és az instant szövegekig, hogy végül ,p mennyiség forradalmának” lehetőségét vetítse előre.

Kommunikációs formák a könyvkiadás szolgálatában címmel mutatja be Balaskó Ágnes egy született kommunikátor zseni, Balogh József személyiségét, munkásságát a két világháború közötti Magyarországról. Balogh szerint „az eszköz - jellegéből adódóan - óhatatlanul mindig szerves része annak is, amit szolgál, és annak is, aki használja. így a médium meghatározza a gon271