Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 3. szám - Alexa Károly: Írók..., írjatok... remekműveket... II.

Újszövetség nyújt csábító mintát. (Amikor a dekorációban a három vezér ugyanazon a tablón szerepel - a szentháromság mint oltárkép akkor a háromszög alakú elrendezés a leggyakoribb: az egyszerre alsó és középsó' ponton a mi Rákosink arculatával.) A „legnagyobb tanító” és a „legnagyobb tanítván/’ kínálkozott olyan kultikus szerepnek, amellyel az egyenrangúságban megbújó hierarchia és a hierarchiát kétségessé tevő egyenrangúság kifejezhető a lírai pillanatban. Természetesen Sztáliné a kulcsszerep, aki egyszerre tanító és tanítvány - és még sok minden egyéb. Rákosi nélkül viszonylag könnyen ábrázolható a két szovjet vezér viszonya. A Sztálini korszak című Majakovszkijra hajazó költeményben három elemi természeti metafora allegorizálódik ennek érdekében: „De hol Lenin az ág, Sztálin lesz ott a hajtás, / ahol Lenin a szikra, Sztálin lesz ott a láng - / a legméltóbb utóddá vált az egykor bajtárs, / hogy betetőzze művét, őt Iljics hagyta ránk.” Mint fiziológiai látvány figyelemre méltó „a pártos éneke” szerzőjének két sora: ,Lenin tüdejével lélekzett, s Sztálin / karjával harcolt már a proletár!” Miközben - kiderül, s ezáltal újrafogalmazódik a szentháromság, s egy újabb élettani tény felé is kinyílik a vers, hogy — a szív, a Párt szíve a „Csillag börtön / odvas, rossz zugában” dobog, ebből következően a Párt szíve nem más mint Rákosi Mátyás szíve, hogy „ottan is az ország / ütőerén tartotta hű kezét, / ahogy Lenintől, Sztálintól tanulta —” (S továbbvíve a névsort: az igazán megoldhatatlan és értelmezhetetlen maga Marx Károly. Marx életműve mint leninizmus tud csak megnyilvánulni ekkor, s még sokáig - aki eredetiben olvassa, az óhatatlanul „elhajló”, „revizionista”, „titoista bitang”.)

A képzavar árulkodó jel itt is. Egyik - ma is működő, harsány radikalizmusáról, sőt frivol kozmopolitizmusáról közismert — költőnk egy ősi toposzt rongál meg, hogy kifejezhesse a magyar haza érdekeltségét Leninben. „Az ember mindig is repülni vágyott, / Lenin e vágyhoz szárnyakat adott; / megteremtve a Kommunista Pártot, / megalkotta a Szovjetuniót...” Petőfivel kérdi ezután: „Vagy sasmadár a Szovjetállam inkább? / Most fiókák raja veszi körül, / s a nagy szárnyak a kicsiknek tanítják: / a sas a szabad légben hogy’ röpül! / Az én hazám is ott van a csapatban, / testvérei közt issza a napot, (!) / szárnyát próbálja egyre szilajabban, — / köszönjük Neki ezt meg, magyarok!”

Egyik nagy, bár rövid hírnévre emelkedő költőnk kissé túlzóan erős verscíme alatt (Neved bevésem gyermekem szívébe) azt a vezért szólítja meg, aki tanult, hogy tanítson, Sztálint, itt mint fényhozót (tudjuk J. V. Sztálin születésnapja december 21., mely napot a reakciós humor nem restellt az esztendő legsötétebb napjának nevezni), s a megszólítás mámora többszörös képzavarba sodorja a költőt. Egyrészt azért „vési” a gyanútlan gyerek szívébe Sztálin nevét, „hogy soha el ne aludjon a fény”, másrész beismeri: „világ helyett szól versem üteme” - „ha Sztálint zengem, felsüvít a kobzom.” Ezt a költői leleményt egy másik, a .hűség és hála” alliterációt a magyar lírai kánonba örökre beleíró lírikus így alakítja emblematikussá: „Hajnali fénybe mártva toliam, / így írom le nevét, / világteremtő századunk sugárzó címerét!” Ha Sztálin a fényhozó, akkor csábító, bár az esetleges áthallások miatt megengedhetetlen mitológiai ötlet volna alakját Luciferrel azonosítani. Meg kell elégednünk azzal, ha alakját azzal a mindenséggel látjuk egy azonosnak, amely a sötétséggel ellentétes, amely maga az élet. Az élet, amely egyszerre a lét, ám ugyanakkor a konkrét termelési elgondolások lényege is: „Felragyogott, árad, növekszik, /

260