Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 1. szám - Vincze Ferenc: Furcsa ősz volt…
VINCZE FERENC Furcsa ősz volt... Amikor megismertem, nem jelentett többet egy elnyomott cigicsikknél. Esetleg még a hozzátartozó hamut. Nem volt senki, legalábbis számomra. Már eltelt azóta másfél év is. Valamikor fél éve történhetett valami, addig nem is nagyon láttam, beszélgetni pedig nem volt alkalmunk. Fél éve történhetett, fogalmam sincs hogy micsoda, aztán a cigicsikkből egy egész szál cigi lett. Ősz volt, érdekes ősz, hirtelen hulltak le a fákról a levelek, s nagyanyám kikészítette az egész családot, főleg apámat, aki különösen szerette az anyósát. Mikor ráesett nagyanyámra a polc, csak úgy hirtelen dőlt el minden előzetes figyelmeztetés nélkül, még nem tudtam róla semmit. Csak azt, hogy van, létezik, mint egy elnyomott cigicsikk egy tele hamutartóban. Aztán nagyi lábát begipszelték, feküdnie kellett. Hat hetet. Nagyanyám meghalt, nem kell megijedni, csak szellemileg, elvesztett mindent, mi a realitáshoz vagy az általunk számára fenntartott valósághoz kötötte. Nekünk persze nem szólt, időközben ébredtünk rá a tényekre. Nagyapám engem hibáztatott, az én könyveim, az én polcom. A baleset után éppen a könyveimet szedegettem össze, az én könyveimet, az én polcomat akkor már rég kidobták, s találtam a könyvekből kiesve egy lapot, rajta az első szerelmes versem. Különben nagyanyám egyre rettenetesebb lett. Nagyapám egyedül már nem bírt vele, átkerült hozzánk. Nálunk mindenki belebetegedett nagyanyámba. Eltelt még két hónap s kezdtem rászokni a cigire, először csak egy szál, később négy-öt, ma már egy doboz sem elég. Furcsa, ahogy eszembe jut: őrülten nagy kékség, tele őrjöngő hullámokkal s én valahol a víz közepén egy parányi lélekvesztőn. Ilyen a mi kapcsolatunk, vagyis ha jobban belegondolunk, semmilyen. Almában beszélt, mármint nagyanyám, persze engem nem zavart, csak furcsának találtam. Néha én aludtam vele egy szobában, mindig a legnyugodtabb álmomból ugrottam ki és kaptam el derekánál fogva, hogy a fekvőgipszével ki ne osonjon az ajtón. Elképzelni se tudtam soha, hová indult az éjszaka közepén. Gyakran megesett, hogy fogta magát s a fekvőgipszet addig tologatta, míg az lecsúszott az elbarikádozott ágyáról, aztán már csak egy erőteljesebb lendület, s rohant mindenki, hogy elkapja. Furcsa ősz volt, akkor szoktam rá a cigire, s soha nem történt semmi. Voltunk, egy illúzióval, ideákkal teli világban én, s valahol egy másik halmazban, ő. Nem volt közös halmazunk, érintkezési felületünk, vagy legalábbis én nem adtam magamnak lehetőséget erre. Hogy ő adott-e, azt nem tudom. Egyszerű azt mondani, nem tudom, mikor egyértelmű, hogy nem adott. Menekülésképp visszavittük nagyanyámat nagyapámhoz. Először fel sem ismerte az öreget, csak nézett, az öreg meg könnyezett. Nem tudta, kivel áll szemben, nem ismerte meg azt az embert, akivel leélte az egész életét. 21
