Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 2. szám - Műmelléklet
A valóság kinyíló rejtelmei Uresch Zsuzsáról szólva Vannak dogmák, éppenséggel a műtörténet operál számos dogmával, amelyekkel roppant nehéz zöldágra vergődni, mivel értékként mutatják föl magukat, stíluseszményként protestálnak minden eltérő fölfogással szemben; kimondva, kimondatlanul valamiféle fejlődés-ideált sejtetnek maguk mögé, jóllehet, a művészetben értelmetlen fejlődésről ábrándozni: a Gilgames-eposz-teszem azt - legalább annyit el tud mondani a halálfélelemről, mint bármelyik szorongó egzisztencialista opusz. A művészeti technikák esetében is változásokról beszélhetünk inkább, egyféle korszerűsödésről, amely nem több az új anyagi lehetőségekhez való alkalmazkodásnál. Az ábrázolás és a kifejezés fogalma sem kizáró egymással szemben, nem is gondoljuk, hogy csak is a tárgynélküli (absztrakt) művészet sajátja lenne a kifejezés. Ráadásul időről időre, úgyszólván periodikusan visszatért a huszadik század művészete a lázas absztrakció után az ábrázoláshoz és viszont. A kérdés bonyulultságát csak fokozza, hogy egy-egy művész életművében jelentkezhetnek (jelentkeznek is) a váltogatások, mivel éppenséggel a gondolat határoz afelől, milyen legyen a megformálás módja. Szükségesnek tartom ezek előrebocsátását Uresch Zsuzsáról szólva, mivel egyes képein, elsődlegesen csendéletein, macska-képein eltökélt megfelelése a naturális modell-világnak; egyszerűbben szólva: ideálnak tetszik az ábrázolás pontossága, tökélye annak ellenére, hogy más jellegű képein könnyedén rugaszkodik tovább a látvány-valóság kötelmeitől. Gyaníthatólag az anyag-szerűség belülről jövő követelménye nyűgözi: az egykori textiles iparművész - például - úgy nyúl a drapériához, mintha egyenesen a festővásznat kívánná drapériává szelle- míteni. Ez pedig egészen más hozzáállás, mint a különféle akademizmusok naturális hűsége, amely csupán a látvány-valóság látszatát érzi magára nézvést kötelezőnek. Úgy tetszik, esetleg nem is annyira az anyag, valószínűleg az anyagról szerzett tudás, az elmélyült ismeret tárgyiasul ezekben a gesztusokban, és az manifesztálja a festéket, a pasztellkrétát dologi metamorfózisokban. Fölöttébb nehéz egy olyan művészetről, alkotói fölfogásról beszélni, amely minduntalan önmagába fordul, alig-alig kínál gesztusokat eredendő szimbolikus- ságának fölfejtéséhez. Holott pontosan tudjuk (Heideggertől is), hogy a műalkotás mindössze egyfelől dolog, másfelől azonban össze is van vonva valamivel (szümballeín), naná, hogy firtatnánk, mivel is. A materiális élmény megtapasztalásával? Az élmény lehető legközvetlenebb visszacsatolásával az adott anyagi szférába? Az alkotói gondolkodás sajátos logikájával? Netán mindegyikkel egyszerre? Kérdések, amelyekre a válasz Uresch munkáiban rejlik, és a szemlélődő földerítésre vár. Fábián László
