Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 2. szám - Illés Lajos: Magyar novellák angol szemmel

névvel illeti csoportos megjelenésüket Budapest bizonyos kerületeiben. Azt is meggyőzően előlegezi, hogy érkeznek még a Nobel-díjasok közé más tudományágak művelői a magyarok közül. Ez a sejtelme szintén valóra vált. Hollywoodban, a Metro-Goldwin Meyer filmgyárban állítólag ki volt írva, hogy „Nemcsak magyarnak kell lenned, hanem tehetségesnek is!”

„Ez a benyomás - folytatja C. P. Snow —, mely zavarba ejtően meglepő, egyáltalán nem helytelen. Teljesen igaz, hogy Magyarország, mintegy tíz milliós népességével, a nagyságát messze meghaladó mértékben adta és folyamatosan adja a világnak a tehetséges egyéniségek ragyogó gyülekezetét. Hasonlítsuk csak össze a több mint kétszer népesebb, s kimeríthetetlen természeti adottságokkal rendelkező Kanadával, ahol jó nyugati standard vezetés van, vagy nézzük Svédországot, ami bár lakosságát tekintve valamivel kisebb, mint Magyarország, de a társadalmi rendszerek között a legrendezettebb és mégsem produkált annyi világméretű nagyságot, mint Magyarország. Ugyanezt mondhatjuk Ausztráliáról, mely végtelenül gazdag, határozottan versenyképes, ha kedve támad valamire. (Például a sportban vagy a képzőművészetekben.) Mi a magyarok titka? Még senki sem találta meg ennek a nyitját. - A túlélés szükségessége! — mondják olykor a magyarok titokzatos mosollyal. — Ti nem tudjátok, hogy mit is jelent magyarnak lenni! — Mindenesetre az angol nyelvű világ figyel erre, ámuldozik és irigykedik. Ha valaki megérkezik a jelenkori intellektuális Budapestre, úgy látja, hogy szellemi ragyogás tölti be a levegőt. Az ember felettébb nehézkesnek és laposnak érzi magát. Mennyire jó lenne okosnak lenni.”

Az angol író és tudós e gondolatok és felismerések után keresi az okokat, amiért „ez a benyomás hirtelen megszűnik” és kereken, szókimondóan megállapítja, hogy „az angol nyelvű világ, úgy tűnik, abnormálisán távol áll a magyar valóságtól.” Miért ez a helyzet? Snow szerint részben amiatt, mert „... annyira nem veszünk tudomást a magyar irodalomról. A tudományokat vagy a képzőművészetet kevésbé mellőzzük, de figyelmen kívül hagyni az irodalmat, mely egy társadalom csontja s húsa, szinte maga a tiszta halál. Vajon egy mérsékelten kulturált, angolul beszélő ember mit ismer belőle?” - Ilyen egyenesen, célratörően teszi fel a kérdést. Az a válasz, amit erre ad, szintén mellbevágóan őszinte és reális. „... Esetleg hallotta a nagy XIX. századi írók- költők: Petőfi-Jókai nevét. Talán olvasott is tőlük valamit. (Természetesen fordításban.) Közelebbről ismerheti Molnár Ferencet, a kiváló színműírót, akinek a műveit Londonban és New Yorkban is játsszák. Napjainkban a New Hungarian Quarterly című folyóirat áldozatkész munkájának köszönhetően találkozhat mai magyar nagy írókkal és költőkkel: Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, a politikai tevékenysége révén is ismert Déry Tiborral és műveikkel. (Bár egy írót irodalmi tehetsége miatt kell olvasni és ezt az N. H. Q. lehetővé teszi neki.) Részleteket fordítottak Lengyel Józseftől is. Ez minden! Akadnak ugyan specialisták Magyarországon, Angliában és Amerikában, de ezek neve (s véleménye) egy meglehetősen jól olvasott ember elismerésének jelképe. Ők kevésbé mások, mint Európa más vezető irodalmainak ismerői...”

E mostoha és sanyarú kép bizonyára kedvezően változott, amióta C. P. Snow ezt az ítéletét alkotta, kiváltképpen a XX. század utolsó évtizedében. Úgy vélem, hogy korántsem annyira, mint ahogy szerettük volna. Hiszen azok az erők, a videó-galaktikus áramlatok, piaci viszonyok, melyek visszaszorítják

189