Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 2. szám - Vlagyimir Vojnovics: Szűk baráti körben

vagy nővérét, meg lehet bocsátani, ha megbántják az apját vagy anyját, de ha a barátját bántják meg, akkor nincs bocsánat. Ha megbántod a barátomat, akkor engem bántasz meg.

Az asztalra dobta a pipát és ujjával fölemelte Pohljobisev állát. Hatalmas könnycseppek gördültek le a titkár arcán.- 0, te sírsz! - csodálkozott Koba elvtárs. - Mondd meg szépen, miért sírsz!- Azért, mert olyan megindítóan beszélt a barátsági-ól - mondta Pohljobisev hüppögve és az orrát szívogatva.

Koba elvtárs megenyhült.

— Jól van, na — mondta meleg hangon. — Tudom én, hogy jó ember vagy és csak látszatra olyan szigorú. Menj szépen, pihenj, és mondd meg a doktornak, hogy kenje be jóddal a fejed. Ne adj’ Isten, még elfertőződik.

Ezután Koba elvtárs mindenkit az asztalhoz hívott és azt ajánlotta, hogy igyanak a barátságra.

— Koba elvtárs — kérdezte Molokov —, én is ihatok önökkel?

Koba elengedte a füle mellett a kérdést. Molokov egy darabig a kezében tartotta a borospohár vodkát, majd tanácstalanul visszatette az asztalra.

Aztán Koba elvtárs azt az óhaját juttatta kifejezésre, hogy zenéljen egy kicsit. A zongorához ment, és egy ujjal kísérve magát, az alábbi szövegű csasz- tuskát énekelte:

Bedugta nekem a legény,

Bedugta biz’a.

Bedugta kezét a legény,

Cukros staniclimba.

Mindenki nagy egyetértésben felnevezett és tapsolni kezdett. Zsbanov elvtárs rövid beszédben méltatta a mű művészi értékeit. Versilov jegyzetfüzetet és tintaceruza csonkot vett ki a zsebéből, és engedélyt kért, hogy leírja a csasz- tuska szövegét.

— Én is leírom - mondta Borscsov. - Holnap eléneklem az asszonykának. Hű de fog nevetni.- Nevessen csak - mondta Koba elvtárs, visszament a székéhez, leült, és a karjára hajtva fejét, rögtön elaludt.

Elérkezett a nyár legkorábbi hajnala. Odakint olyan lassan világosodott az ég, mint a vízzel finoman hígított tinta. A világosodó ég háttere előtt egyre határozottabban rajzolódtak ki és egyre jobban kidudorodtak a templomok arany hagymakupolái.

Nem akárhogy ivott eddig, és most kissé elpilledt a kompánia. Koba elvtárs az asztalra borulva, Arija pedig farzsebébe dugott kézzel, félig egy díványra dőlve aludt. Mirzojan, Merenkov képének feszítve cipője talpát, hangosan horkolt az asztal alatt. Molokov eltökélt arccal ült Koba elvtárssal szemben, és nem mert megmoccanni. Kazanovics és Versilov már kibékült egymással, és most az egyik sarokban kártyáztak. Zsbanov egy másik sarokban, homlokát a hideg falnak támasztva, hányni próbált. Csak Borscsov járkált föl-alá, olyan feszült képpel, mintha egy elveszett tárgyat keresne. Úgy látszott, hogy kijózanodott, és homályos, komor gondolatok töltötték el másnaposságtól sajgó

112