Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 11-12. szám - Bedecs László: Nyelvek a végtelenhez

is bízhat, hogy a kritika olvasói közül a kérdéshez intézményesen hozzá nem szólók között is lesznek jó néhányan, akik véleményét elismerően nyugtázzák, akiket tehát bizonyos értelemben képvisel írásával. Egy alapkérdés persze, hogy vajon a kritika afféle ajánló-e, tehát elsősorban a tárgyalt könyvet elolvasni szándékozókhoz szól, vagy az olvasáson már túl lévők nyilván az előbbinél szőkébb körének kínál fel egy lehetséges interpretációt és értékelést részben elfogadásra, részben megvitatásra. Keveredés a két alaptípus között lehetséges ugyan, de általában nem szerencsés. A kritika első típusába belefér (egy regényről beszélve) például némi tartalomismertetés, utóbbi esetben viszont — mikor a megszólítottak többsége ismeri a művet - csak akkor, ha a narratíva megalkotása, különböző regénytechnikai eszközöknek köszönhetően, különös nehézségekbe ütközik. Ugyanakkor ezekről az eldöntetlensé- gekről, gondolom, leginkább csak jelzésértékűén érdemes beszélni egy ajánló típusú kritikában. Képviseletről viszont - bármilyen kényes is mostanság ez a szó - természetesen az utóbbi, az elemző kritika esetében lehet és érdemes elsősorban szót ejteni. De felvethető a képviselet kérdése a szerkesztőség és a kritikus viszonyában is, annál is inkább, mert ez valóban visszakereshető - legalább részben. „Az írás nem tükrözi a szerkesztőség véleményét” - furcsa kitételt manapság ugyan ritkán olvasni, de egy-egy előfordulása is pontosan jelzi e viszony mibenlétét. Lapja válogatja, de a szerkesztő általában olyan kritikust keres, aki véleményével egyrészt képviselni tudja a lap „szellemiségét”, másrészt megfelel a folyóirat olvasói által támasztott igényeknek. Mert persze azt se felejtsük, hogy vélhetően azért írunk sokféleképpen kritikát, mert kritikát olvasók is sokféleképpen olvasnak, mást és mást várnak a kritikától, akár a kérdésfelvetések, akár az egzaktság, akár a stílus tekintetében. Ahány ház, annyi kritikaírási és -olvasási szokás tehát, az azonban minden esetben jót tesz egy recenziónak, ha értelmezési lehetőségekre vagy például rejtett szövegközi kapcsolatokra hívja fel a figyelmet, ha szolgáltat - hogy ezt, a konferencián bizonyára többször elhangzó szót használjam.

De arra sem árt emlékezni, hogy alighanem a kritikusok a leglelkesebb kritikaolvasók is. A kritika jó esetben elhelyezi a művet szerzőjének életművében és a tágabb kortársi horizonton, igyekszik rámutatni a szöveg újdonságaira, érdekesebbnek tűnő poétikai és nézőpontbeli megoldására, és eközben természetesen értékel is, megkerülhetetlennek, fontosnak, ígéretesnek vagy épp jelentéktelennek gondolva az előtte lévő könyvet. Konszenzusos ítéletek ritkán adódnak, de ez természetesen nem is meglepő. Adyt vagy József Attilát sem üdvözölte minden kritikusa - akik közül persze kevésnek csengne ma már ismerősen a neve. Van olyan kritikus, akit a stílusáért olvasunk szívesen, van, akit éles meglátásaiért, és van, akit azért, mert tudjuk, mindenki más is őt olvassa. Másrészt azért olvas a kritikus kritikát, hogy interpretációs szempontokat, ötleteket nyerjen, valamint hogy ismerje azt a diskurzust, melybe belépni készül. De gyakran megesik, hogy vannak egy műről folyó beszélgetésnek olyan szereplői is, akikkel, úgymond, nem szeretnénk egy asztalnál ülni. A kritika, és ezt se felejtsük, alapvetően tehát szolgáltató műfaj: megrendelésre készül, általában a szerkesztő által javasolt könyvről, előre meghatározott terjedelemben. Tehát amikor kritikáról beszélünk, szerkesztői elképzelésekről is beszélnünk kell. A kritikák mögötti irodalom-felfogások

1086