Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 11-12. szám - Nagy Gábor: Tét nélküli irodalom, tétlen irodalomkritika?

(mit is tehet az irodalomkritika'?)

Mi az irodalomkritika célja? Nyilvános olvasás. Olvasatok, értelmezési lehetőségek összevetése: kapcsolatteremtés művek és olvasók között. Az irodalomkritika közvetíteni tartozik szerző és műve, illetve az olvasó között. Persze nem azért, hogy megmondja, hogyan kell olvasni a művet. Vagy hogy kell-e és minek. És hogy ezt meg azt a világért se, nem érdemes. Az irodalomkritika - paradox módon - az irodalom létmódja. Hisz a mű csak olvasott formában létezik. Irodalomkritika tehát azért van, hogy legyen irodalom. Úgy is mondhatnám: azért tűrjük meg, hogy élvezhessünk még irodalmat, (így például N. Pál József egy remek írásának - amely kedvet csinált nekem e könyv olvasásához - köszönhetem azt a különleges élményt, amit Szabó Pál Lakodalom - Keresztelő - Bölcső című regénye jelentett.)

Kevésbé fontosak azok a kérdések, melyik kritika a hasznosabb: a méltató vagy bíráló. Magam azt hiszem, egyik sem üdvös: az értelmező és értékelő kritika ugyanis mindkettőnél több, teljesebb.

Részben álproblémának tartom az esszé-/tudományos nyelv egymást kizáró dilemmáját. Az irodalomtudomány is lehet olvasható, példa rá — hogy csak régebbi tudósokat említsek - Horváth János, Barta János munkássága; az esszé is lehet termékeny, tudósi munkákkal egyenrangú, mint Babits Mihály, Németh László munkáiban. S a két módusz ötvözhető is, számtalan meggyőző példát idézhetnék erre mai tudósainktól (s ilyen ötvözet József Attila irodalomkritikáinak nyelve).

Lehetne taglalni az irodalomkritika naprakészségének problémáját. Sokkal jelentősebb kérdés, mint amennyi időt én itt szánni tudok megválaszolására. Részben a magyar sajtó szerkezete (nincs jó hetilapunk, a napilapok nem vállalkoznak számottevően kritikák közlésére), részben a kulturális támogatás szerkezete (magyarán az irodalomra pénz nem jut, csak alamizsna) az oka, hogy élő irodalomkritikai élet nincs Magyarországon.

Ami van, az szorosan kötődik a tudományosság (rossz esetben áltudományosság) igényéhez. A mai irodalomkritika tehát olyan, mint a mai irodalomtudomány. Megosztott, hatalmi versengésekbe kényszerített, felemás.

Az én irodalomkritikai eszményem irodalomtudományos alapozású, irodalomtörténeti érdeklődésű és közvetítő-szolgáló szándékú. A jó irodalomkritika, meggyőződésem, szereti az irodalmat, de tekintettel van az olvasóra is. És nem szereti saját elfogultságait, tévedéseit, neadjisten hamisításait. Úgy tud szembenézni saját igazságtalanságával, mint Németh László korai Móricz-kritikájának iljonti túlkapásaival, vagy mint Márai Sándor saját egykori elfogultságával, amikor A költő sírja című írásában ezt írja József Attiláról: „Angyali lény volt ez a költő, embernek is, írónak is a legtisztább.” Az a Márai, aki még tudta tisztelni a műben a szerzőjét. Virginia Woolf halálakor írta: „A világ mindig színtelenebb, szegényebb, értelmetlenebb, mikor egy költő meghal. Mintha egy pillanatra elhomályosodna az emberi élet.”

1083