Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 11-12. szám - Nagy Gábor: Tét nélküli irodalom, tétlen irodalomkritika?
nyíre magától értetődő. Hiszen ott - jó esetben - az időben egyre sokasodó tapasztalati tények értelmezéséről, újragondolásáról van szó. A posztmodern irodalomtudomány azonban a pozitivizmust is aláásó csapdába esik, amikor, esztétikai elveit hierarchikus sorba állítva az ó't megelőzőekkel, minduntalan meghaladásról, paradigmaváltásról, a másik nézőpontból elavultságról, kiüresedett poétikai eszközökről beszél. Az elmúlt húsz év magyar lírájának mintegy felére érvényesnek fogadhatjuk el Margócsy István látleletét, miszerint a szavak szerepét a mondatok vették át. A Margócsy emlegette változást (nála jóval korábban) olyan költők is érzékelték, akik a mondat poétikájának elvétől, aminek egyik következménye a metafora leértékelődése, sőt kiutasítása az irodalomból, távol álltak. Baka István Angyal című versében kimondatlanul a metafora angyala vonul „üveglő szárnyakkal” „a rozsdaette konzervdobozok / elázott csikkek szétdúlt mondatok / között de mégis mindenektől távol / akárha jőne száz évvel korábbról”. Kányádi Sándor Affektált ars poéticája ironikusan metaforákkal fejezi ki a metafora trónfosztásának tételét: „fölfeslettek a metaforák / mint valami viseltes dunyhák / pihéjükben már csak a moly rág / szétfújni a szelek is unják”. A dilemma azonban az, hogy líránknak azt a felét, amely a tételnek ellentmondani látszik - meghaladottnak, avíttnak, üresnek érzékelve azt - a margóra tegyük-e, vagy esetleg hajlandók vagyunk belátni, hogy tudományos módszereink korlátozott érvényűek (és hatásúak). Tulajdonképpen arról a roppant egyszerű kérdésről van szó, hogy az irodalomtudomány preskriptív, parancsuralmi viszonyban van-e az irodalommal, vagy diagnosztizáló, szolgáló szándékú és jellegű. A szolgálat, a közvetítés szerepe talán a befogadó géniusza tételnek sem mond minden esetben ellent... A szubjektivitás, individualizmus fogalmaihoz köthető önélvezet elvénél is alapvetőbb tétele az újabb, nyelvfilozófiákból származtatott irodalomelméleteknek a nyelviség. Ahelyett hogy végigvenném a nyelvi megelő- zöttség, a közlésképpesség korlátozottsága (lehetetlensége), a nyelvben történő megértés és társfogalmaik hátterét és következményeit, hadd utaljak arra a rokonságra csupán, ami a materializmus anyagiság- és a nyelvfilozófiák nyelviség-fogalmát összefűzi. E két világfelfogás legfeltűnőbb közös jellemzője a (talán a fejlődés-hitből is származó) mindenhatóság. Hogy az anyag vagy a nyelv mindenhatóságát, mindenekfelettiségét valljuk-e, a végeredmény szempontjából mindegy: a materialista az élet, a nyelvfilozófus az irodalom sterilitásához jut el mint végső konklúzióhoz. Mindkét esetben az emberi szellem válik a gondolkodói radikalitás - más nézőpontból egysíkúság - áldozatává. Emberi szellemen, emberségen persze nem valami zseniesztétikai jelenséget értek, nem is a múzsa által homlokon csókolt költőt. Röviden és leegyszerűsítve azt, amit mi-ként lehetne megnevezni. Az én (ön-) helyett a mi, amely anélkül, hogy az egyes individuum önállóságát csorbítaná, mind emberi, mind nemzeti, mind pedig kisközösségi (kisebbségi, regionális stb.) összefüggésekben értelmezhető. Am ezen összefüggések egyike sem mentes morális és történelmi értékviszonyoktól. Morális-történeti értékek, egy hagyományrendszer vállalásától (vagy elutasításától). Kányádi idézett versét ezekkel az értéktanúsító sorokkal zárja: „nyugodj meg nézz a minden téllel / leomló öles tiszta hóra / senyveszt csíráztat ágyaz bélel / munkál az örök metafora”. Baka István pedig az Angyal közvetlen szomszédságában közölt 1080
