Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 11-12. szám - Pécsi Györgyi: Mit tehet egy kritikus az irodalmi nagyüzemben?
PÉCSI GYÖRGYI Mit tehet egy kritikus az irodalmi nagyüzemben? Dobozi Eszter a Forrás szeptemberi számában érzékletes és nagyon pontos diagnózist készített egy, a kortárs magyar irodalom körül eluralkodó jelenségről. Arról a mindeddig - és bizonnyal ezután is - a maga komolytalansága miatt súlytalannak tartott és nem kezelt jelenségről, mely szerint napjainkban a műkedvelő és az epigon irodalom áradásszerűen megszaporodott. Kimutatja, hogy míg korábban, a két háború között, illetve a hetvenes-nyolcvanas években az amatőr irodalom, ahogy az amatőr színjátszás, táncmozgalom, amatőr képzőművészet, amely nem egy esetben kifejezetten progresszív volt, elfogadta a maga helyi értékét, ma már nem elégszik meg ennyivel, ellenállás nélkül tör előre, vagyis a „dilettánsok már a spájzban vannak”. Ezek az amatőr vagy egyszerűen csak ál-írók igen eredményesen tudják az érdekeiket képviselni, egyesületeket, lapokat, folyóiratokat, díjakat alapítanak, sikerrel pályáznak nemcsak a pénzvilág mecénásainál, de a művelődési minisztérium alapítványainál is. Nemcsak az ún. elit irodalom szerepében tetszelegnek, hanem már a magas irodalom intézményeit is szép lassan vagy kellő pofátlansággal benövik. (Most ne idézzük Ortegát.) Domokos Mátyás a nyolcvanas években még csak versírógépről beszélt, viszont ma már a próza is nagyüzemben íródik; lássunk csudát, a regényszegény magyar irodalom regényt is termel ijesztő bőséggel. Dobozi Eszter két nagy csoportról beszél az ál-írók kapcsán, az irodalmilag kevésbé iskolázott réteg giccs- irodalmáról és a főiskolák, egyetemek körüli „sóderirodalomról”. A harmadik kategória, egészítem ki a sort, a média és a piac határán helyezkedik el; ez esetben az iparos író egy sikeres külföldi bestsellert magyarít; megjelenő könyvét azonban mindjárt a borítón, médiasztárok társaságában jó nevű művészek, esztéták stb.-k nagyszerű regényként ajánlják. „Az irodalmi világ tudja, mennyire kell komolyan venni a dicséreteket, az olvasó azonban nem” - jegyzi meg Dobozi Eszter. Vajon az irodalomkritikának feladata volna-e, hogy helyére tegye a dolgokat, megmondja a dilettánsról, hogy dilettáns, egy nagyszerűnek ajánlott regényről, hogy közönséges bestseller, annak is középszerű? Mindez azért működhet, írja Dobozi Eszter, mert megszűnt a belső kontroll, a céh tisztelete és megszűnt az értékek konszenzusa. „S felelős-e az irodalom mindezért? Az irodalmat művelők és szervezők — a kialakult helyzetért?” — kérdezi. Természetesen nem önmagában az amatőr író a felelős, ő csupán kóros önértékelésben szenved, a szellemi környezet pedig taníthatóan 1074
