Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 11-12. szám - Lengyel Balázs: Esszé és irodalomtudomány

rendül ten és síri hangon a nagyapák. »Paráználkodj!« — mondja Lawrence nem kevésbé síri hangon”.

Vagy A Forsyte Sagáról így beszél:

,JPraemissa I. A falu jegyzőjét, ezt a remekművet annak idején rettenetesen untam.

Praemissa II. A Forsyte Sagát rettenetesen unom.

Conclusio: Tehát A Forsyte Saga remekmű”

Mindkét példa jellegzetes esszé-példa. Hadd mutassak néhány más irodalomtudományos példát. Talán kipécézésüket megbocsátják nekem.

Hiszen írom - írtam a Két Róma című kötetemben, 160. oldal - korunk irodalomtudományának alapfogalmai már régebbről jól ismertek, mondjuk az alanyi líra-magatartással szemben a szerepjátszó vagy az ob- jektiváló költészet, de csak újabban formálódott ki a tudományban olyan formalizmus, mely a „hermetikus tárgyiasság ontikus beszédformájáról” „a poétikai modalitás megnyilvánította elvontabb létszemlélet szintjéről” vagy „az egyéniséget integráló világértelmezésról” értekezik. (Kulcsár Szabó Ernó' fogalom-használata.)

Am, ha az imént kimazsoláztam is Kulcsár Szabó Ernő írásaiból egyet s mást, ami furcsának vagy az értelmes magyar olvasók számára bonyolultnak tetszhet, el kell mondanom, hogy az ő magyar irodalomtörténete (1945-1991) rendszeres és gondolatgazdag. Rendszerezése a maga szempontjából helytálló, és az ő műnyelve, ha nehezen is, de megtanulható. Isten neki! Csak mi van, ha a tanítványai egy műnyelvet kialakítva már így beszélnek. „A költő nyelvének szálai közé szüntelen lét- és ismeretelméleti kérdések szövődnek” - ez eddig nagyjából elfogadható, de most így folytatja a tanítvány: „a pillanat és a végtelen között feszülő jelen rétegzettsége szervezi egységbe a filozófiai hangoltságot.”

Nem gondolok mást, minthogy a tudományosság bármi nagy dolog, nem feledhető, hogy a magyar nyelv elég gazdag ahhoz, hogy az idegen fogalom- használat nagy részét a maga módján ki tudja fejezni. A tudományos gondolatmenetet nem csak érthetővé, de - irodalomról lévén szó - még élvezhetővé is tudja tenni.

Az olvasás, még ha tudományosan hozza-teremti a szöveget, adhat valami világos jóérzést, valami természetes megvilágosulást.

Igaz, a tudomány, kivált a filozófia új és új eredményeket hoz létre, és új szellemi nyelvet teremt. Ezt tudjuk. Új szellemi irányzat keletkezik s rendszerint új nyelv. Világszerte. De ahogy Kulcsár Szabó Ernő írja A magyar irodalom története 1945-1991 című könyvének éppen első oldalán: „...gyakran feledett tétel, hogy sohasem az irodalomtörténészek írják újra egy-egy nemzeti irodalom történetét, hanem mindig az az élő irodalmiság, amely folyvást változó viszonyt létesít az ő magát is feltételező hagyománnyal.”

Sok további érvet tudnék felhozni arra, hogy az irodalmiság mi mindent tud elevenné tenni a mai tudományossággal szemben. Idézhetném részletesen kifejtve a mai diákok, irodalmárok bizony nehéz és nyelvünk szellemében idegennek tűnő beszédmódját. De nem kívánok élni azzal a rendkívüli tanulmánnyal, amely annak idején a Holmiban 1998-ban megjelent (Radnóti Sándor: A posztmodern zsandár, Kulcsár Szabó Ernő: Esterházy Péter), és amely sok kritikus gondolatsort tartalmaz.

1072