Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 11-12. szám - Koppány Zsolt: Plumbum
leperkálja a többlet lét. - Egy nagy túrót, rikkantott a mai magyar irodalom jelese. — Hát koldus volt az a kutas? Két kezén öt gyűrű. Abból három pecsét, ahogy néztem az egyikben karneol vöröslött, a másikban smaragd volt, a harmadikban pedig zafír. Két karláncából az egyik nyilván nem ezüst, hanem platina. Ehhez még hozzávesszük három nyakláncát... Az egyik olyan vastag volt, hogy egy tacskót nyugodtan kiköthetnél vele. Ennyit a szegény holland benzinkutasról. Irány észak-északkelet. Húsz Gulden! Margitnak kellett fél óra, mire megnyugodott. Csalódott Koprázi pénzéhségében, de valahol a szíve mélyén igazat adott neki. Meg aztán úgyse jönnek erre soha többé, a tenger közel, pénzük fogytán, és még haza is kell érniük, úgyhogy... Koprázi a térképet böngészte. Den Oever felé megyünk, mondta, aztán onnan már egy matrózköpés a nagygát. Gázt adott. Pár kilométer, és tábla jelezte, hogy itt lehet átkelni, valahol itt megy át a gát, Koprázi nemigen értette, de jobbra kanyarodott és begurultak Enkhuizen városkájába. Ott tábla kiáltott rájuk, hogy Venhuizennél átkelhetnek. - Ez nem a nagygát. Mindegy, megnézzük, aztán legföljebb visszafordulunk. De mi ez? Komp? Híd? - Margit csak a fejét csóválta, nem értett ő semmihez, agyában legújabb ugráfi- ájának végtelenül kecses és muzikális mozdulatai filmként peregtek, nem is hallotta, hogy a mai magyar irodalom jelese mennyire küzd a bizonytalansággal. És nem volt visszaút. Híd. Aztán a gát, kétszer egysávos út, végig záróvonal. — Most már mindegy, Margit. Ez nem a tenger. Elbasztuk megint. De nem tudok visszafordulni. Szemben süvítenek a kocsik, ha a rendőr meglát, még a gatyánkat is elveszi. Na, mindegy. Figyelsz te egyáltalán? - Margit Garfield-szemeit a félig leeresztett állapotából megpróbálta tágra nyitni. - Figyelek. — Na, akkor balra az a nagy víz, az IJssel-tó. Jobbra, ez a kisebbik, szóval ez a Markeni-tó. Az út mentén libanagyságú madarak tollászkodtak. - Albatroszok - szólalt meg Koprázi József, a mai magyar irodalom jelese. Margit a Chin on után nyúlt. - Lassítsál! Ezeket le kell kapnom! Mekkora sirályok! — Olyasmik... csak ezek mégiscsak albatroszok... Úgyhogy akár a tengernél is lehetnénk... - nyögte Koprázi, hússzal gurult, Margit meg kat- togtatott, legalább négy képet ezekről a nyugodt madarakról. Újabb híd, és Lelystadt városkában gurult a kis Polski. Az utcák néptelenek voltak, pedig igencsak hétköznap volt ez a mai. Csütörtök volt, negyedik nap, hogy úton voltak, s lám már bejárták Tolnát-Baranyát. Amulva nézték az úttestet, melyet olyan burkolat ékesített, mint Budapesten a Vörösmarty-teret. Kerítés sehol, nyírt fű, az ablakban alibi-függönyök, mert mindent lehetett látni, ha az ember nagyon kíváncsi volt, csakhogy ezek a hollandok nem néztek a másik fazekába, a turista meg csak bámuljon, majd elfelejti az egészet, és hazatér valahol a balkán közelébe. Vidéken voltak, de a jószág szagát sem érezték, trágya sehol, még egy lócitrom sem akadt, hogy cáfolni tudják ezt a mesét. Szélmalmok vitorlái forogtak fáradtan a késő délutánban, mert három óra volt, s a vidék álmos, mint Koprázi szokott hajnalfelé. Belekábultak a látványba, úgyhogy Margit vette át a kormánykereket, Koprázi a térképre pillantott, irány a sztráda, ha minden igaz, messziről látni fogjuk a világ második legmagasabb templomát, a kölni Dómot. - Miért, melyik az első? - kérdezte Margit, ami nagyon jólesett a mai magyar irodalom jelesének, mert 960
