Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 1. szám - Műmelléklet
KRISTÁLYOSODÓ ÉLETMŰ Molnár Sándorról „Azért van a művészet, hogy tönkre ne tegyen a valóság” - állítja Nietzsche még önmagához képest is súlyosan, és komoly művész / komoly ember aligha kerüli meg ezt a figyelmeztetést: a valóság-veszedelem provokatív hangoztatását, amit bárgyúbb korok a dekadencia kézlegyintésével intéznek el. De vajon ilyen egyszerű-e a válasz, lehetünk-e ennyire magabiztosak egészségünkben, amennyiben a dekadenciától, annak legkisebb gyanújától is szabadulni óhajtanánk? Vajon nem kellene-e végig gondolnunk, miként terpeszkedik ránk, nyom bele a sárba bennünket az a valóság, amelyet annak a matériának következményeként terhelnek ránk, amelyiknek legfőbb értékmérője a pénz, az absztrakt voltában is riasztóan valóságos földi hatalom kifejező eszköze, gondolkodásnak, szellemiségnek, morálnak kérlelhetetlen meggyalázója, szellem-emberi lehetőségeink kíméletlen gúzsbakötője? És - persze - mi van, ha végiggondoljuk, ha szellemünk tökéletesedési parancsára gondolunk; ugyan van-e még közeg, ahol a megfontolás visszhangra találna? Avagy a valóság már annyira tönkre tett bennünket, hogy a művészetet is bizalmatlankodva fogadjuk, eltökéltük, többé nem ülünk föl „világtatarozó” ötleteinek, fixa ideáinak? A művész szempontjából nézvést csaknem teljesen mindegy, miként vélekedünk művészet és valóság, művészet és közönsége kérdéseiről; úgysem tehet mást, minthogy műveket teremtsen, hogy legalább ő ragaszkodjék a teremtés Istentől örökölt gesztusához. Mi több, Rilke imperatívuszához is: „Változtasd meg élted!” A változtatásban minimum átrendezés, ha nem éppen tagadás rejlik: a világról szerzett kép a maga trivialitásában érdektelennek tetszik (ugye nem feledjük, az érdektelenség is tönkre tehet bennünket!), az alkotó ember eleve olyan szűrőkön át engedi magába, amelyek már az átalakítást szándékolják. Azt a formarendet sugallják, amelyik művészi meggyőződése szerint biztonságosabbá, szebbé, értelmesebbé alakítja a sztereotip információkat hordozó látványt, végelemzésben pedig beleilleszti az egyetemes kulturális tudatban, amit alkalmasint akár művészettörténetnek nevezhetünk. Földtörténeti hasonlattal élve olyasféle ez, mint amikor a miocén szakadatlan vulkánmozgásai elcsitultak, a szertefolyt lávára a hirtelen megemelkedett vízszint áradást hozott, vagy egyéb kőzetalakító folyamatok kezdték átrendezni földünk kőzetvilágát; a kristályok elképesztő szín- és formagazdagsága alakult ki - mondhatni jórészt egy sajátos geometria szerint ... kalcit, andezit, bérit, goethit, pirit és hematit, vagy a gipsz legkülönb módosulásai, a kvarc színorgiái jöttek létre -, új rendbe kényszerítve a korábbit: a mértan szigorúbb rendjébe.
