Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 10. szám - Novák Mircea: A halál fája, avagy a kancsal gondviselés konvulziói
NOVAK MIRCEA A halál fája, avagy a kancsal gondviselés konvulziói „Éljen a magyar szabadság/Éljen a haza!”. Nem a Kossuth Rádió szignálja volt ez, hanem Misztótfalusi zendített rá váratlanul, minden kitapintható ok nélkül. Hiába tűnt úgy, hogy jó hallása van, s szíve a dallamra dobban, a reakció előbb elmaradt. Ugyanis Misztótfalusi nem is az udvara közepén, nem is munka közben, de még csak nem is pátosszal telt ünnepi pillanatban zendített rá, hanem egy korai hajnalon, annak is legkorábbi vidéki autóbusz- járatán. Persze blaszfémiáról szó sem lehetett, hiszen köztudottan konzervatív volt, igaz, éppen hogy nem kritikátlan. A jármű zsúfolt volt, tele meggyötört, kialvatlan, gyűrött arcokkal. A széken ülők mind bóbiskoltak, s talán otthagyott ágyukba álmodták vissza magukat. Az állók nagy része sem tett mást, megtartani nem volt gond magukat: megtette azt a zsúfoltság. Misztótfalusi nótája már csak azért sem lehetett időszerű, mert december elejére járt az idő, s nem március idusára. Ezért volt oly sötét a hajnal. Az új jármű nagy sebességet vett fel az egyenes útszakaszon, úgyhogy úgy nézett ki belülről, mint egy hetven személyes kórterem, melyet elsötétítettek, s kerekekre téve, utánfutóként ringatja annak sebes vontatója. Nem szólt senki a mellette levőhöz. Rabszolgák voltak ezek mind, hiába vannak jól öltözve, csak éppen maguk nem tudtak róla. Amodern világ rabszolgái: biorobotok. Alkotás nincs, csak a műveleti folyamatok és azok momentumai. A mindenkori kiszipolyozás művészetének modern hozadéka a monotónia, a specializáció begyűrűződése. A fragmentálás idiotizmusa. A munka deszakralizálása, ahogy Hamvas Béla írja. De viselték sorsukat, mivel rátaláltak a maguk önámítási technikáira. Ez az ember legnagyobb szerencsétlensége. Az érdek vezérli csupán a látásban - már ha egyáltalán lát, s nem csupán néz —, s így mindent igazolva talál, amit eleve annak akart találni. Pedig hát az ember, ha a hazugsággal nem tud szembeszállni, legalább mellé ne álljon. A minimum, ami elvárható lenne. Misztótfalusi kivárt, ha volt, ha nem volt ritmusérzéke, bár egy kevéssel többet, mint a Kossuth Rádió intervalluma a szignálok között: „Éljen a magyar szabadság/Éljen a haza!” A dallam fülbemászóbbnak tűnt föl, s ezúttal a hatás sem maradt el. Előbb bénító csönd, majd innen-onnan morajlás, itt-ott felcsattanó nevetés. Most már tudni lehetett, az első szignál nem hallucináció volt. Sajnálkozó megjegyzések, némelyek pedig durván szidalmazok. Ez utób895
