Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 10. szám - Boško Ivkov: Fölszedték a síneket!
A vasút civilizációs vívmány, nélkülözhetetlen!... Akik szét akarják cincá’ni, velünk akarnak kibabrá’ni. Azokba a sötét időkbe taszítani minket, ahunnan olyan kínkeservesen rángattak ki az őseink!... Ha e’veszik tólünk a vasutat, itt maradunk - a kemencesutba’!... A mienk vót, nem is tegnap óta, a mienk legyen hó’nap is! Nem adhatjuk oda, nem szabad odaadnunk a vasútvonalat!... Nem adjuk, és - Amen!... A harag mindeme érveit és az érvelés összes haragfokozatait még akkor szépen felfűztem, felsorakoztattam magamban, amikor először hallottam éppen csak harangozni valamit a szülőföldemet átszelő vasútvonal „megszüntetésének” — „szükségességéről”, „lehetőségéről”, „feltétlen szükségességéről”, illetve „elkerülhetetlenségéről”. Sőt mindinkább meg is sokasodtak és kiélesedtek — napról napra haragvóbbak lettek - a kitűzött össznépi falugyűlés előtt, hiszen oda, gondoltam, mindenképpen elmegyek. Majd mikor — amilyen ingatag és hanyag vagyok, s főleg, mert nincs önbizalmam — mégsem mentem el, ekkor, ahelyett, hogy abbahagytam volna az érvek továbbgondolását, ellenkezőleg, még inkább rákapcsoltam. A korábbinál is hevesebben szidalmazva - a széltoló fejeseket. De egyre gyakrabban és mind szigorúbban saját magamat, aki határozatlan, kelletlenkedő, lusta, megbízhatatlan ember vagyok: széltoló a köbön!... Nem mentem el a falugyűlésre, és tessék - megkaptam a magamét: a vasút nincs többé, már rég nincs és nincs!... Eh, magam is tudom, én úgysem menthettem volna meg. Erről azonban, úgy látszik, nem akar tudomást venni az az álombéli álmom, melyben - láss csodát! — derült égből a villámcsapásként egyszerre csak valami bazi nagy állami „fejes” vagyok, és szörnyen fontoskodva megparancsolom, hogy szülőföldem szép határában azt a bizonyos vasútvonalat állítsák helyre, de nemcsak hogy helyreállítsák, hanem a technika legújabb vívmányai szerint korszerűsítsék is... Hogy ezentúl erre vezessen a vasúti fővonal Európába... Az egész világba!... Hát igen, napnál világosabb előttem: minél öregebb leszek, azaz gyerekesebb, annál gyakrabban lopakodik majd vissza álmaimba ez a gyerekes álomkép. Mint a hivatalos „bejegyzések” tanúsítják, a szülőföldemen áthaladó vasútvonalon az első vonat, az a Bajáról, Zomboron és Sztapáron át Újvidékre tartó szerelvény, 1895. szeptember 10-én reggel, a kilencedik órában futott ki a bajai állomásról. Az utolsó pedig, valójában egy sínbusz — ugyanezen bejegyzések, nemkülönben a még eleven emlékezet tanúsítványa szerint — egy éjféli órán zakatolt végig ezeken a yágányokon: ugyanis 1979. március 29-én este, a tizenegyedik órában indult Újvidékről, március 30-ának első éjfél utáni órájában haladt át Sztapáron, a szülőfalumon, hogy azután úgy fél kettő tájban szomorkás sípszóval jelentse a zombori állomáson nemcsak azt, hogy megérkezett, hanem hogy „el is ment” mindörökre. A reggel döglött vágányt talált Zombor és Hódság között. Utána megjelentek a (szét)szerelők meg a talpfakupecek. Nyomukban pedig a gyom és dudva. 860
