Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 10. szám - Mátyus Aliz: A fauve-ok támadása

szeme a jégvirágokon. Ismerte az éneket, énekelte is, biztosan nem egyszer. De hát nem úgy van az, hogy az ember mindent olyan éberen szemügyre vesz. O nem vette észre, hogy mit énekel. O jóhiszeműen énekelte. Most mit mondjon akkor? Mondja, hogy ő muzikálisabb volt, és jobban lefoglalta a dallam? Vagy ne tétovázzon, különböztesse meg magukat, s nevezze nevén a dolgokat, hogy igen, lehet, hogy egyszerűen férfinak kell lenni ahhoz, hogy valaki így lásson? Mert azt is kimondhatná, nem lenne tóle idegen, hogy különös teremtésnek tudja az ő saját, folytatás nélküli, elsószülött fiát. Aki arra is képes, hogy azt mondja egy reggelen, ráadásul a hét közepén, amikor előtte is, s képzelhetőén utána is, mindennap odament, odamegy, hogy: „most elmegyek iskolába.” S ráadásul úgy, mint egy valódi közlést. Valóban olyan hangon, hogy felmerül egy anyában, hova is jár iskola helyett az a gyerek. Akkor még a Waldoríba. így persze egy pillanatnyi kétség indokolt csak, a gyanakvás nem, mert abból az iskolából azonnal kérdeznek felőle, ha nincs egy gyerek. De Bence lénye is kizárja, hogy iskolába induljon, s ne oda menjen. Itt pedig a közlés helye és ideje egyértelműen az iskolába tartásra utal. Épp hogy kiszálltak, s az autó mellett búcsú helyzetben állnak, az iskolába igyekvő villamos megállójának közelében. Igaz, annyi változás a közelmúltban azért történt, hogy a nagy havazást követően, éppen nem a legközelebbi villamosmegállóba jártak. Elkerülték a nagy kereszteződést, s végigszaladtak a vasúti töltés oldalán, egy keskeny, belső utcán, a Francia úton, az Erzsébet királyné úti aluljáróig, hogy Bence, miután kikerülte a kis téren a trolibuszokat, s eltűnt a Kós Károly ház mögött, villamosra szálljon. De ez vajon változtat-e a bejelentés különösségén. Mert hogy szólni úgy szól a „most elmegyek iskolába”, ahogy másnál egy bejelentés. Valami nem mindennapit jelentenek így be az emberek. Valami rendkívülit. S akkor egy napon ráérzett, hogy az igazsághoz még az tartozik, hogy Bence hangja nem is hírközlő, mint inkább tényközlő. S heurékázott, hogy ez most megvan! Tényt közöl, mint a lovagok, amikor újabb bajvívásra indulnak, amit ők természetesnek tartanak, de azért bejelentik. S nem másért, mint hogy meglegyen rá a válasz lehetősége. Ez esetben a búcsúé. Tehát ölelés, könnyhullatás, kendő. Minden, ami a búcsúztatás jele, s a majdani visszavárás kellő emléke. S hogy eddig eljutott a végiggondolásban, nem volt nehéz már kitalálnia, hogy neki, az anyának valami dolga lett volna a bejelentésre. Arra, hogy, most elmegyek iskolába.

A vonat ablakából azóta is, és megállás nélkül, a nagy távolba nézett. Igen, az a legjobb, ha közelebbi támpont híján messze elnéz, némán. Nem érdektelenül, és nem azzal a szándékkal, hogy érvényét veszítse ez a másról szóló, de neki szegezett védelem és vád. Úgy nézett kifelé, hogy sejtesse, valamit ka- pizsgál már. Időre van szüksége, egy kicsi türelemre.

Persze, hogy akkoriban, a konkrét helyzetekben nem futhattak ilyen messzire a gondolatai. Lezárta azok ívét a meggyőződés, hogy a reggeleket jól csinálja. Úgy tudta, az a legfontosabb, amit ő annak talál. S szerencséje volt megtapasztalni is. Helyénvaló a reggel, ha Bence úgy indul iskolába, hogy mosolyogni tud rá, s kívánni tudja neki, hogy legyen jó napja. S akkor ő, egyedül maradva, megkezdve a maga napját, elégedett lehet anyai teljesítményével. Neki ez volt a fontos. Mert ez kellett neki valamire. Ezért nem foglalkozott Bence tényközléseivel. Inkább csak furcsállta őket. A magára maradó

854