Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 9. szám - Jean Vernette: Szekták

zösségi szervezetével, firtathatatlan tételeivel a csoport mindenkiben a roppant erő pezsdítő érzetét kelti. Ezt az érzést erősíti, hogy gyakran ismételgetik: „Mi vagyunk a legerősebbek. Egy nap mi fogjuk kormányozni az egész világot. Mert mi vagyunk az eljövendő Új Kor igazi vallása.” Azonos - és egymással kicserélhető - szólamok járják a szcientológusoknál, a Szoka Gakkai híveinél és a ráhelitáknál is.

Az emberi képességek fejlesztésén fáradozó csoportok annak bizonygatá- sával csábítják az embereket, hogy ők ki tudják fejleszteni rejtett „képességeinket”, megnövelik bennünk a belső harmóniát, segítségükkel a környezetünk fölé kerekedhetünk, és megoldást találhatunk valamennyi személyes és közösségi gondunkra. Az „érzékfeletti elmélkedés” olyan technikát kínál, melynek segítségével elérhetjük a kozmikus tudat tartós és szabadító mélységeit, és akár a Világosság Korának világkormányába is bekerülhetünk.

Az indítékok megértése elengedhetetlenül fontos, hogy valódi párbeszédet kezdhessünk. Mert csak akkor segíthetünk egy rossz választás helyrehozatalában, ha belülről értjük meg a választás legmélyebb rugóit. Végső soron ez nem jelent mást, mint valódi érdeklődéssel fordulnunk a szóban forgó csoport tevékenysége felé. A szülőknek akkor is ilyen hozzáállást kell tanúsítaniuk, ha észreveszik, hogy gyermekük kábítószerezik. Nem azért, mintha egyetér- tenének a csoport tanításával és módszereivel. Hanem mert tiszteletben tartják annak a személynek a döntését, akit igyekeztek - nagyon helyesen - szabadságra nevelni, vagy akivel szövetséget kötöttek ,jóban-rosszban”.

Ha viszont a beszélgetések és szemrehányások odáig feszítik a kapcsolatot, hogy már csak cenzornak vagy inkvizítornak tudnak látni bennünket, félő, hogy odavész a lényeg: elszakad a szál, mely bár vékony, de ha megmarad, módot ad valamiféle érintkezésre, és alkalomadtán egy kis józan belátás szorgalmazására. Ez a szál teszi lehetővé, hogy a szektából kilépővel felvegyük a kapcsolatot, hiszen igen gyakran magányos és tanácstalan, mert például ha Jehova Tanúja volt, emberi kapcsolatai kizárólag a gyülekezeti tagokra korlátozódtak, márpedig azok most rá se hederítenek. Most, hogy ki van közösítve, és olyan, mint a leprás, megint elfogja a félelem, amely a szektába kergette, és amelyet állandó fenyegetésekkel tartottak életben: „Aki elhagy bennünket, a vesztébe rohan! A Sátán leigázza és megőrjíti!”. A szektát elhagyva most újra rátör a félelem, és még csak fokozza a kudarc érzése - meg a szégyenkezés, hogy hagyta magát tévútra vezetni.

Gyökeresen különböző helyzetek. Miután beláttuk, hogy az első lépés: megérteni, mit élt át a másik ember, be kell látnunk azt is, hogy gyökeresen különböző helyzetek adódhatnak. Az első fokozatban a helyzet még korántsem életveszélyes: „bibliaolvasás” odahaza, a jehovista „úttörők” társaságában, néhány hét egy asramban a vakáció alatt. Még ott van előtte az óriási fejlődés lehetősége. Hiszen arról van szó, hogy befogadják új helyzetébe, egy meleg, áttekinthető közegbe. Nem ráncigálják elő minden alkalommal a nyugtalanságát és a kiegyensúlyozatlanságát, hiszen az meggátolna minden valamirevaló eszmecserét. Jogosan vélekedünk tehát másképpen a csoportról és módszereiről, gondolatairól és hátsógondolatairól, mint ő. Meglehet, el is várja ezt a másféle, ezt az objektív véleményt, hogy általa pontosabban meghatározza és kiértékelje a maga útkeresését.

790