Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 9. szám - Czegő Zoltán: Metopa. Az átlátszó leány

követelőzők, ez is benne van a demokráciában, de az is, hogy nagyon félnek a munka elveszítésétől, és ezért talpnyalók, képesek bármire, csak kenyérkeresetben maradjanak. Hozzánk mindig kétségbeesetten, pénzecskéket számlálva, szinte könyörögve jönnek, és az nem az igazi arca az embereknek. Mert félti a beteget, az idős apát, a kisgyermeket, és kifordul igazi magából. Természetesen az ijedtség is az övé, de az nem az egyéniség alapállása, ahogy a betegség sem az.- Hallottam, hogy kollégáid panaszt is emeltek ellened, mert hitelben is adsz gyógyszert - mondta István, csak eltűnődve, vitán kívül, azon felül.- Ez lehet jellemző, mert senki nem tette ezt itt a körzetben, a környéken, és félnek, hogy elterjed a példa. De nagyon ritkán adok hitelbe, az is igaz. Ha hozza a receptet, látom, mire van szüksége, és azt is, mennyi a pénze. Akkor én nem káromkodhatok, nem szidhatom az államot, a pártokat és az óriási pénzeket elpusztító szenátust meg a bankokat meg mindent, hanem kiadom, igenis, kiadom hitelbe. Olyan is történt, hogy egy szekér fát ajánlott fel, aztán mondtam, gázzal fűtünk, és akkor egész nap járta a vidéket, eladta valahogy a fát, visszajött. Higgyétek el, az orvosnak könnyebb ebből a szempontból. 0 csak fölír, operál, vizsgál, receptel, de én mit tudjak tenni?

Kisiklottunk! Zsolt még inkább hallgat. Ebből petíció lesz, esetleg bibliaóra. Kérhetek egy tenyérnyi papírt, ceruzát, szeretnék lejegyezni valamit számotokra még ezen az estén, jó? Ott találsz benn a nappaliban, az éjjeliszekrényen, mondta a lány. István bement. Gyere közelebb, mondta Zsolt, onnan nem lát meg, ma alig csókoltalak meg, és azt sem tudom, hol kellene lennünk most ma éjjel, ketten. Te hazamész Istvánkával, alukáltok, hétvégén elmehetünk valahova, na, most itt vagyok, ne búsulj.

Ott voltak, nem búsultak. Nincs levegő, ezt te szoktad mondani néha, olyankor. Most én mondom, hogy elveszed egy-egy csókkal a levegőt, és...- És? — kérdezte követelődzőn kacagva a lány - és? És ha nincs levegő, akkor miért szorítasz ilyenkor sokkal erősebben, na? Nyugodj, inkább igyál egy nagy-nagy pohár bort, az hideg, és ne gondolj arra. Csak holnap. Egyébként a barátod volt a teológián? Néha olyan papos, olyan emelkedett, hogy nyújtózkodnom kell utána, nem? Most vajon mit ír? Szokott írni is?- Nem volt teológus. ír néha, úgy tudom, de csak szaktanulmányokat, most nem tudom, mit ír. Szeretsz egy kicsit?- Egy kicsit igen, de azt erősen. A kicsi meg tud nőni, és az a legjobb, amíg nő. Ha egyszerre minden jön, az más.- Te most arról beszélsz? Igen? És nekem mondod, hogy ne gondoljak arra?- Igen. Ne haragudj rám, hogy így beszélek, kívánlak, de nem bújhatunk el és össze és egymásba mindig, amikor... Gyere, álljunk föl, mert így nem jó, mozdulj el, csak ne felém. Nézzük meg, mit ír. Istvánka, nekem nem volt emlékverses füzetem, pedig kislány koromban nagy divatja volt. Mit írsz?

Átadta. Enikő átadta Zsoltnak, ő olvasta: ,Alulírott Zsombori István fakitermelő azzal a kéréssel fordulok a jelenlevőkhöz, hogy egy, azaz egy szál cigaretta elpusztítását számomra engedélyezni szíveskedjenek. Az ügyben anyagi támogatásra pillanatnyilag nem szorulok.” O te, hát ez volt a bajod, ezért sírókálsz, hát mért nem szóltál! Gyere, vannak finom cigarettáim is ám, nem engedhetem, hogy ilyen vacsora és ilyen bor mellé a magad kocsisbagóját szívd, nézd csak, ez a gyűjtemény, de nem múzeum, csak néha vásárolok, néha

762