Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 9. szám - László Ernő: Bója (vers)
LÁSZLÓ ERNŐ Bója I. Itt élek, hol véget ér a látszat, itt a vitorlás vágyak kezdetén. Létezésem jel jövőnek, mának, merre túl mély és merre túl sekély. Nem a parton s még nem a nyílt vízen, bójasorsom horgonyt itt eresztett, hol a hit még hínárban botlik el, amíg rá a Távol fényeket vet. Itt élek, hol minden lehetséges: kicsi s nagy hajók útja egy lehet. Innen nyílik út a Mindenséghez, és minden jó szándék erre tér meg. Innen még idóhen visszatérhet kikötőibe minden őrület. II. Én nem akartam soha bója lenni, két világ határán néma báb, a végtelen s a véges közt egy cseppnyi félelem, egy percnyi netovább. Én nem akartam soha láncra verve rejtegetni épp a láncomat, őrizni mint a mesebeli medve hetedhét országnyi titkokat. Táncot járni lábamon nehezékkel iszapba fúlt hold roncsa felett nem akartam. Ennyivel be nem érem akkor se, ha néha úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy bennem a szavak készülődnek már, hogy eloldozzanak. 749
