Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 7-8. szám - Alföldy Jenő: Gyöngyszem egy fontos könyvsorozatban
az idő, mert vívódásaik tizenkilencedik századból itt maradt, megfakult drapériák előtt, idejétmúlt lelki dramaturgia szerint játszódtak le. Mások az ar- tisztikum újszerűségébe kapaszkodtak, de észre sem vették, hogy a modern absztrakciókban az idő rostáján anyagtalanná szűrten hullanak át a szavak. Csoóri írásainak tétje nem pusztán a mű, hanem az autonóm ember. Az, aki úgy áll az igazság előtt, mint mikor a télben kifehéredett bőrét először adja át a tavaszi verőfénynek. Az emberi eszmélkedés egyik nagy évszázadában (Németh László szerint az emberiség legtehetségesebb korszakában), a XVII. században egymással versengve fedezték föl a természetet a fizikusok, filozófusok, drámaírók és festők — egy kis időcsúsztatással a muzsikusok, regényírók is. Nemcsak az újonnan feltáruló világrészekben s az anyagban - a makro- és a mikrovilágban - és nemcsak a társadalomban, hanem a lélekben is. A fölfedező azonban csak a legkivételesebb esetben érvényesítette igényeit önmagával, a mű alkotójával szemben is (talán Shakespeare műveiben, Rembrandt portréiban, önarcképeiben). A megismerés főleg a tárgyra irányult, s nem magára az alanyra egyúttal. A huszadik században a művész közvetlenül önmagán is végigviszi a műveletet, miközben a világot szeretné minél jobban megismerni. Erre azonban csak a legjobbak képesek. Csoóri „iskolája” - csakúgy, mint napjainkban is üzemelő „műhelye” — nem csupán költőszakmai, költészettechnikai elsajátí- tandók és feladványok színhelye. Mindent magába foglaló próbatétel: el tudja- e hitetni, hogy miközben szerelméről ír vagy egy társadalmi botrány ellen tiltakozik, akkor nemcsak saját észérveit sorakoztatja fel, és nemcsak az alkotói „látomást és indulatot” viszi a porondra, hanem kockára dobott létét - szívverését, lélegzését is. Könyörtelen erkölcsi elvei mellett nyájasan érvel a nap, a hold, az eső meg a rét is minden fűszálával, madarával és bogarával. Harcai és szerelmei mellett érvelnek a kenyérsütők, a világ éhesei, a már csak néhány rezervátumban, állatkertben vagy sehol sem látható állatok, a kipusztulásra ítélt lápi virágok, a kihalásra ítélt népek. Csoóri műről műre haladva élte meg, hogy egyszerre kell vitalista művésziéleknek lennie, aki elsírja magát egy halott kiskutya láttán; békés tüntetőket terrorizáló motoros rendőrökkel szem- beszálló szabadságharcosnak; tudós nyelvelemzőnek — és a nomád indiánokkal vetekedő ösztönlénynek, aki inkább meghal zsugorodó rezervátumán, mint hogy hangtalanul tűrjön el hódítói érdekű manipulációkat. Görömbei jól ismeri Csoóri Sándor életútját és műveit. A filológia sokat köszönhet ennek a hozzáértéssel és tisztességgel megírt pályaképnek. A művek azonban még további elemzésre, értelmezésre és értékelésre várnak; a költői, esszé- és filmírói alkotások mellett foglalkozni kell például Csoóri gyerekköltészetével is, mely ugyancsak a legjobbak közül való. (Kalligram Kiadó) 731
