Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 1. szám - Marton László Távolodó: Száműzetések

gyár irodalom a háború utáni öt-hat évben a szocialista realizmus ketrecében sínylődött, halvány reménye nélkül annak, hogy a kényszerpályán értékes művekig juthat el. A pártállami irodalompolitika megvalósulása fölött olyan megbízható káderek őrködtek, akiknek semmi közük nem volt az irodalomhoz. Az ötvenes évek elején azonban fólpuhult kissé ez a dresszúra, s lehetőség kínálkozott az első kitörési kísérletekre. Az úgynevezett .Áprilisi Híd”* szerzői egy új irodalmiságot próbáltak meghonosítani, ez azonban akkor még nem sikerült. Mielőtt nemzedékké konstituálódhattak volna, lecsapott rájuk a hatalom, szétszórta őket, s így igazi megújulásra nem kerülhetett sor. Annak ellenére sem, hogy az 1952-es ljubljanai írókongresszuson megtörtént a várva- várt konfrontálódás a szocrealista elvekkel. A hatvanas évek elején viszont, nem kis mértékben a magyar tanszék megalakulásának és Sinkó Ervin jelenlétének köszönhetően, új helyzet kezdett kialakulni irodalmunkban. Mint a Symposion-mozgalom első antológiájának előszavában Sinkó Ervin rámutatott, a tanszéken olyan huszonéves fiatalok futottak össze, akik cigányzenés kisvárosokban és sáros, poros falvakban tengődtek addig, s most egymásra találtak, egymástól kapták szándékaiknak és vágyaiknak igazi tartalmát, a megvalósításukhoz szükséges hitet és bátorságot. így aztán 1961 decemberében elégedetlenségük, gyökeres változást sürgető türelmetlenségük nyomán az Ifjúság mellékleteként útjára indulhatott a Symposion. A gyorsan mozgalommá szerveződő vállalkozást csaknem akkora felháborodás kísérte, mint korábban az áprilisi hidasok megmozdulását, azzal a különbséggel, hogy a rend- teremtés szószólói most már eltekintettek az avatag ideológiai fegyverek használatától. Úgy vélték, hogy hányaveti, erőszakoskodó társasággal állnak szemben, amely durván fölrúgja irodalmunk addigi értékrendjét, és megalapozatlanul egy másfajta, fölöttébb gyanús irodalmiság megalapozásán fáradozik. A jugoszláv társadalom azonban, már amennyire a lehetőségek engedték, a demokratizálódás útján járt, s így a melléklet ellen indított hadjárat nem járhatott sikerrel. Az ötvenes évek elején megrendezett leszámolást egyszerűen nem lehetett megismételni. Nem véletlen hát, hogy a melléklet 1965- re folyóirattá erősödhetett, minek következtében a Symposion-ellenes erőknek végképp be kellett látniuk, hogy nem tehetik jégre a mozgalmat. Más kérdés persze, hogy minden alkalmat megragadtak annak bizonyítására, hogy az „itt és most” kérdéseit elfogadhatatlanul veti föl a folyóirat. Ez a gyanakvó vádaskodás végigkísért bennünket, hiszen hatalmi pozícióból újabbnál újabb bélyegzőket ütöttek ránk: hol anarcholiberalisták, hol megvetendő újbalosok, hol pedig nacionalisták voltunk. Ennek ellenére a kocsi azért haladt tovább, egészen 1971-ig.

— Mi történt akkor?- ’71-ben, eléggé váratlanul, betiltották a folyóirat két számát**. Mai távlatból ez a betiltás enyhén szólva nevetséges. Az történt, hogy Miroslav Man- dic, a „távgyalogló író” - aki azóta egész Európát becserkészte, és a megtett

*A Híd az 1950. áprilisi számot a folyóiratban addig ritkán szereplő fiatal íróknak szentelte; B, Szabó György Az új nemzedék hangja című bevezetője után többek közt Fehér Ferenc. Major Nándor, Németh István, Borús Erzsébet, Gellér Tibor, Tornán László, Bori Imre versei, novellái, kritikái, tanulmányai voltak olvashatók.

**1971/ 76, 77

77