Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 7-8. szám - Hoffmann Béla: A filozófus Dante
HOFFMANN BÉLA A filozófus Dante Kelemen János A filozófus Dante című kötetének jelentőségéhez méltó bemutatása nemcsak azért látszik megoldhatatlan feladatnak, mivel az a XX. századi hazai, európai és Európán túli dantisztika legfontosabb és néha árnyékban maradt kérdéseire is választ keres, hanem mert minden fölös szót nélkülöző, lényegre törően szűkszavú könyv, amiért is összegzése csakis kihagyásokkal lehetséges. Nem illusztrálható ugyanis maradék nélkül az a gondolatvezetés és érvrendszer, amelyekkel végkövetkeztetéseihez a szerző eljutott, s amelyek ez utóbbiak igazolásához nélkülözhetetlenek, de annak a szellemi kalandozásnak az örömét sem könnyű felidézni, amelyre hivatkozva most az érdeklődők kíváncsisága előtt szeretném ezt a kiváló könyvet nyitva hagyni. Akönyv alcíme: Művészet- és nyelvelméleti expedíciók. Az alcím itt is, mint általában, szélesebben és a tematika felől jelöli meg a művet. Az expedíciók értékelik és újraértékelik a dantisztika leleteit, s „őrzik őket elfolyatva.” S ha nem monografikus munka is az, amit az olvasó a kezében tart, a gondolkodás módszeressége és következetessége, az analizáló és összegző szellem hatása, valamint a szerteágazó gondolatok örök és egybefolyó visszatérése folytán a könyv a szerves egység érzetével ajándékoz meg minket, holott fejezetcímei a következők: I. Dante a XX. században; II. Dante nyelvfilozófiája; III. Dante és az írásbeliség kultúrája; IV. Az Isteni Színjáték műfajelméleti szempontból. I. A Dante a XX. században című fejezet azokra a művészetelméleti, irodalomelméleti alapokra világít rá, amelyekből szükségszerűen következő, de egymással nemegyszer mégis szemben álló interpretációs technikák és értelmezések szökkentek szárba. Kelemen János természetesen nem egyszerűen csak ismerteti őket, hanem az interpretációk interpretációját is nyújtja egyben. Már itt is kóstolót kaphatunk a könyv egyik legizgalmasabb fejezetéből, amely a Színjáték műfaját vizsgálja majd, hiszen a műfaj kérdése a mű egységének és a mű-egész értelmezésének kérdését is magában rejti. A struktúra és költészet oppozícióból - amelyhez viszonyukat a kor esztétái és filozófusai is meghatározni voltak kénytelenek (Croce, Vossler, Gramsci, Gentile) — a szerző világosan vezeti le a filozófiai gondolkodás és a költészet, majd pedig az allegória és a költészet crocei ellenpontozottságát és annak poétikai következményeit is, ami abban nyilvánul majd meg, hogy egyik oldalra a poézis kerül, míg a másikon, tőle elkülönülve találjuk a struktúrát, a filozófiát és az allegóriát, vagyis a költészet mostohatestvéreit. A szerző — aki jelen kötetének már a címével is jelzi, hogy mi az álláspontja abban a vitában, amely az íróról mint 725