Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 7-8. szám - Dobri Imre: Történet és szövegszemantika

tások egyrészt a műre, másrészt kevésbé konkrétan az írásra mint tevékenységre vonatkoznak. Egy harmadik szint már az íróra mint alanyra vonatkoztatható. A szövegből való ,.kiszólások” az elbeszélő' gondolatmeneteiben, felidézett belsó' beszédében kapnak teret. Az írói önreflexió tehát az elbeszélő gondolatmenetében van jelen. Az egyes szám első személyű elbeszélő, a fikciót megsokszorozva a történet megírójaként „van megírva”. Darvasi egy írót teremt elbeszélőnek, egy fiktív író írja ezt a novellát. A ritmusszerűen ismétlődő reflexiók egymást magyarázzák, sőt egymást kölcsönösen emelik ki, minősítik át reflexióvá. Ali Batazar idézőjelbe tett „lebegő” mondata is külön többletet ad ezek értelmezéséhez, amiről már korábban szóltunk.

A reflexiók leghangsúlyosabb része a sorsról való elmélkedés, ,/irra gondoltam, nem tagadom, kissé részegen, hogy minden a sors lehetőségén múlik. Mert ahol számolni lehet a sors szeszélyével, ott bizonyosan van történelem is, legalábbis lehet beszélni róla. És hát ezt teszem most is, nem?!” (38.) Vagyis az elbeszélő tőle függetlenül történő, sorsszerű dolgokat beszél el, illetve próbál elbeszélni. Feltételezvén, hogy a történetek történnek, a történelem is történet, amiről lehet beszélni, vagyis amit el lehet beszélni. Ezt példázza a már említett novellán belüli történet is, Ali Batazar darabja. Másfelől viszont az eseményeket csak történetekké alakítva érthetjük meg (lásd Ceau^escu), és ez személyes feladat: „Tudni kell azonban, hogy a sors feladat, amelyben [...] a műveletet soha nem mi magunk végezzük be, csak elszenvedjük.” (38.) Az elbeszélő mesél, mert mesélnie kell, az elbeszélés művelete ugyanúgy történik az elbeszélővel, ahogy maga a történet. És így teremt szerzőt is az elbeszélés. ,É az eredmény sem a miénk, hiszen a saját sorsunkból sem tanulságot, sem megnyugvást nem meríthetünk." (38.) Ez a mondat a szöveghez való írói viszonyt mondja ki, azt, hogy a kész szöveg már nem az elbeszélőé, hanem önálló létező. Másfelől úgy is értelmezhető, hogy a történet tanulság nélküli, nem akar mondani semmit, pusztán van, történik. Itt kapcsolódik vissza a szöveg az első bekezdés utolsó mondatához: ,ßz álmainkat aztán közzé tettük és büszkék voltunk” (35.), ami megint csak az íróra vonatkozik, és az írásra, a közzétételre, vagyis a megjelentetésre. A hangyát le kell taposni, ,psak hogy megálmodhassuk, honnan jött, és hová cipeli a morzsát” (35.). Tehát a hangya refe- renciális jelentését, a való életben, a világban elfoglalt helyét és viszonylatait az írónak először meg kell szüntetnie ahhoz, hogy a .hangya” új jelentését, vagyis az életét, teljes valóját, a „történetét” kitalálhassa, megalkothassa. A hangya az ember metaforája, amit egy későbbi említése tesz nyilvánvalóvá. „Ám ha egy óvatlan vagy készakarva megemelt csizmatalp egy egész hangyabolyt, azt a pici emelt fóldkupacot tapossa szét, nos abban semmi sorsszerűség nincsen. Igaza volt egy tetovált alkarú írónak, aki a század legmegfontolandóbb eseményének azt tartotta, hogy az emberek egy adott csoportját megfosztották a személyes sorsuktól." (38.) (A tetovált alkarú író az Auschwitzot megjárt Kertész Imrére, maga a mondat pedig Sorstalanság című regényére is utal.) A hangyák itt a szöveg szintjén is az emberek metaforáiként említődnek, a hangyaboly széttaposása, vagyis az emberek sorstól való megfosztása pedig talán a holokausztot, vagy általánosabban a háborúkat példázza. Az előző idézet szerint az író is „letaposó”, valamiképpen meg kell hogy „ölje” a hangyát, tehát az embert, vagyis a történet hordozóját, hogy az történetté válhasson. Az írás így mint megszüntetve teremtés fogalmazódik meg Darvasinál.

717