Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 7-8. szám - Hózsa Éva: Beszédes Török Ádám(ok)

rencséjét, a háború pedig a börtönből is kiszabadítja. Életelvét nyíltan kimondja: „Én mindig csak azt veszem el az emberektől, ami nekem jár.”

A regény tizenegyedik fejezetében, a történelmi váltás után kerül sor Török Ádám magabiztos, ünnepélyes dísztermi belépőjére, amely kapcsolatba hozható a Joáb-regénnyel, sőt a Véres patkányirtás idomított görényekkel című régebbi beszélő (a farmernadrágos prózához közelítő) szöveggel, amely az Új Symposionban jelent meg folytatásokban (1971).

Török Ádám az említett fejezetben ünnepi öltözékben, fényes lovaglócsizmában vonja felelősségre Karába Janit (a mostani helyzetben, az újabb hatalomátvétel után gyorsan köpönyeget váltó Jovan Karicsot), és ismét a diskurzusszerkezet szempontja válik fontossá. A pézsmapatkányok és a patkányok közül érkezők csapnak össze, és Török Ádám gömbvillámmal fenyegeti a patkányokat, ám a pisztoly őt találja el. Török Ádám sebesülésének és megölésének történetét, a szenttamási községházán történt eseményeket a narrátor erélyes biztatására beszéli el a Kis Kőműves. Őt tehát beszéltetni kell a beszédes és sebesülése után még mindig magabiztos, sőt vigyorgó Török Ádám- ról. Török Ádám lesz most az a szereplő, akiről a lakosságnak a megnevezett térben beszélnie kell akkor is, ha már ő nincs. Török Ádám lesz az, akiről a magyar világ elmúlása után — éppen a hiányérzetből fakadóan - legenda keletkezhet. A Kis Kőműves (a hírnök) Török Ádám csodás vérbőségéről áradozik, viszont a Rézi által felvetett pokol-képzetet a narrátor némileg Sartre elle- nében/Sartre-dialógusként szövi tovább. Török Ádám a legenda szerint pokolra száll. A pokol viszont a mesélés, a beszélgetés helye, Török Ádám tehát a fokozatosan szövődő legenda szerint (a gioni narratíva jól ismeri a legenda beszédmódját, valamint az ironikus utópiát is) barátságos, beszélgetős helyre kerül, azaz nem unatkozik. Megadatik neki a túlvilági végtelen beszédhelyzet. A zárt tárgyalás kedélyes, ügyes beszélgetést is eredményezhet, a kommunikáció még az ördöggel is megvalósítható. íme a pokolbeli legenda narratívá- jának egyik ironikus (utópista?) részlete: „Ott sohasem fáznak az emberek... Összetalálkoznak a régi barátok és ismerősök, és a végtelenségig mesélhetnek egymásnak az életről. És bizonyára sok mindennel el lehet még foglalatoskodni abban a nagy melegben. Biztos vagyok benne, hogy a pokol nem unalmas hely. Meg aztán ügyes beszéddel az ördöggel is szót lehet érteni.”

A pokolbeli legendához kapcsolódik a család öt tagjára való emlékezés attitűdje, a szétszóródás szociográfiába illő tényszerűsége, valamint a hiány vigasztaló iróniája: „Pogány természetű komisz ember volt, de régóta összebarátkoztunk. Megígérte, hogy megvár a pokolban az első tüzes kemencénél, addig azonban hiányozni fog.”

A háború is beszédforrássá válik tehát a regényben, a narrátor például így bocsátja útjára Kis Kőművest, aki megkapja behívóját: ,Aztán gyere haza, és mesélj nekem a háborúról. Szeretem a háborús történeteket, ha messziről jönnek.”

A háborús események a térség (kultúrtér is!) nyitását, a konkrét léttapasztalatot, az átmenetiség sűrített beszédhelyzetét teremtik meg. A házakba húzódó egyének szinte állandóan beszélgetnek, a messziről érkezők és a kívülállók pedig mesélnek. A háborús helyzet a legendáknak is kedvez. A történelmi ember jelenvaló-létének kérdése, a rés filozófiai megközelítése ugyancsak felvetődik az olvasóban.

681