Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 1. szám - Marton László Távolodó: Száműzetések
MARTON LÁSZLÓ TÁVOLODÓ Száműzetések BESZÉLGETÉSEK AZ ÚJ SYMPOSIONRÓL 1961-1974 A hetvenes évek közepén két szállal is kötődtem az irodalomhoz. Megkülönböztetett figyelemmel ringatóztam abban a hitben, hogy egyszer majd magam is gazdagíthatom, így kortársaim „átfésülésével” minél több inspiráló kapcsolódási pont felkutatására törekedtem. Órák hosszat vadásztam a budapesti antikváriumokban nap mint nap, amiből utóbb jelentősen profitált a Symposion- gyüjteményem is, ám annak megalapozását egy kegyesebb forrásnak, a véletlennek köszönhetem. 1974 őszén a nővérem - egy, a Symposion-kört jól ismerő barátnőjével - Újvidékre látogatott, ő lepett meg Várady Tibor - beavatásomul szolgáló - Vagy nem maga az élet a legjobb időtöltés'? című, amerikai és holland úti esszéket tartalmazó kötetével. Jugoszlávia számomra azt az országot jelentette akkoriban, ahol - a tengerparti csavargásokon túl - megvásárolhattam azokat a lemezeket, megnézhettem azokat a filmeket, amelyeket Magyarországon nem lehetett (lévén nyugatra 1978 előtt nem utazhattak a katonaköteles fiatalok). Várady könyve pedig azt jelentette, hogy Jugoszláviában élnek azok a magyar írók is, akik a kedvemre való könyveket írják, nevezetesen hippikről és provókról, Ornette Colemanról és Szabó Gáborról, bluesról és McLuhanizmusról. Azt jelentette, hogy Szegedtől száz kilométernyire is bővíthetem a hagyományaimat, nem csupán a francia egzisztencialisták vagy az amerikai beatek messzeségében. Nővérem élménybeszámolójából kiderült, hogy a Symposion könyvek 34” sorozatszámot viselő kötet egy havi rendszerességgel megjelenő újvidéki folyóirat kiadványaként látott napvilágot, majd barátnője - intenzív lelkesedésem láttán - a lap néhány példányával kedveskedett nekem. Bumm! Egyből hanyatt estem tipográfiai frissességétől, különösen az a szám maradt meg az emlékezetemben, amelynek formás legyek röpködtek a lapjain, no és ekkor ismerkedhettem meg Domonkos István költészetével, „nos költészet egyedül maradtunk” - kezdődött a Der springt noch auf, és ez igen megindított engem. Aztán eljutott hozzám a többi Domonkos (így legtöbbet idézett verse, a Kor- mányeltörésben is), a gerilladalos Tolnai Ottó, Gion Nándortól a „mihaszna” Kétéltűek a barlangban, s legfőképpen Végei László regénye, az Egy makró emlékiratai. Abba teljesen belezúgtam, miközben „dühöngésre” is elég okot adott: ez volt az első olyan magyar regény, amit sajnos nem én írtam meg... Azokról a jóvátehetetlenül kallódó fiatalokról szólt, amilyen magam is voltam, bezárva 71
