Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 7-8. szám - Bratka László: Jereváni tévé

után hazamentem, otthon adott első interjúmban — felégetendő magam mögött a hidat - közöltem, hogy visszatérek az irodalomhoz.

K.: Ennek a döntésnek komoly egzisztenciális következménye lehetett.

V. M.: Persze, de az irodalmi, művészi tevékenységben mindig van kockázat, és többféle kockázat is létezik; kockázat nélkül egyébként semmit sem lehet teremteni.

Azt azért elmondanám, hogy még a magántelevízió elnökhelyetteseként sem dúskáltam a javakban, hiszen ötszáz dollárnak megfelelő havi jövedelmem volt. Ez örmény viszonyok közt mesés összeg, viszont a teljes képhez hozzátartozik, hogy csak egy bank szponzorálásával tudtam megvenni a repülőjegyet, hogy eljöhessek az említett műfordítótáborba.

K.: Térjünk vissza 1989-hez, amikor Magyarországról való hazatérése után közéleti szerepet vállalt. A régi Oroszországban mindenki mindenkinek rokona, barátja volt. A Sztálini „tatár pragmatizmus” ennek a rendszernek is véget vett. Sztálin halála után ismét mind nagyobb szerepet kapott az informális kapcsolatok rendszere, és ennek is köszönhető, hogy a hatalom szempontjából veszélyes írókat már nem végezték ki a gyanú vagy a gyanú gyanúja alapján, hanem előbb munkatáborba, később elmegyógyintézetbe hurcolták, vagy emigrációba kényszerítették őket. A brezsnyevi korszak vége felé már erős ellenzék működött, amely aztán a változások egyik motorja lett. így volt ez az akkori Örmény Szocialista Szövetségi Köztársaságban is?

V. M.: A késő brezsnyevi korszakban, amikor politikai értékrendem kialakult, hihetetlen korrupció jellemezte Örményországot - például sajnálattal elegy lenézéssel beszéltek arról, aki csak a fizetéséből élt, és nem vesztegették meg. A diktatúra formája is ehhez a körülményhez igazodott, és én pamut diktatúrának nevezném. Olyan érzése volt az embernek, hogy a falakat vastag pamutréteg borítja. Nagyon nehéz volt úgy a falnak menni, hogy betörje valaki a fejét, ugyanakkor semmi sem keltett visszhangot, semminek nem terjedt híre.

Jellemző volt a korszakra, hogy aki hangosan beszélt, abban KGB ügynököt gyanítottak, nem beszélni viszont kurvaságnak számított. Nagyon elterjedt volt a sorok közt, mindenki számára ismert kód alapján való írás és olvasás.

„Politika életérzésem” jellemzésére egy olyan eseményről beszélnék, amelynek részese voltam. Még egyetemistaként tüntetést szerveztem, amikor az egyetemen be akarták vezetni a csak orosz nyelvű oktatást, amiről végül- és remélem, hogy az általam szervezett tüntetésnek is szerepe volt benne- letettek. Amikor kihallgattak a KGB-nél, a kihallgató szavaiból, kérdéseiből rájöttem, hogy - nyilván a besúgó jelentésekből - jobban ismerik a történéseket, mint én magam. Ilyen körülmények közt egyszerűen abszurdnak tűnt bármiféle cselekvés, tervezgetés.

És — hogy most visszamenőleg vicceljek annak a rendkívül káros korszaknak a rovására — egész idő alatt hivatalos, aktív és sikeres szovjetellenes propaganda folyt. A Szovjetunió egészéhez hasonlóan, nálunk is folyton szerepelt a tévében Brezsnyev, aki sugárzóan buta ember volt. Csak látni kellett, és az ember egészen biztosan elvesztette esetleges hitének a maradékát is.

Számomra, barátaim és sokak számára az volt a legfontosabb, hogy meg634