Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 7-8. szám - Molnár Miklós: Isten a metrón
vábbra is mindenki a saját anyanyelvén mondhatná, hogy „szeretlek”, „köszönöm” vagy ,bocsáss meg”. Csak nehogy a végén kompjúterbe táplálják az emberek imáit is, mert akkor ugyancsak neki kell gyürkőznie a számítógép-nyelvnek! No, de az már tényleg mindennek a teteje lenne... NŐ Amikor Isten az Operánál kiszállt a szerelvényből, egy tanácstalanul ide- oda tekingélő, súlyos bőröndtől roskadozó, messze földről érkezett bevándorlót pillantott meg a peronon. Isten tudta, hogy a férfi a vonat folyosóján töltötte az éjszakát, és csak két órával korábban érkezett meg az Austerlitz pályaudvarra, azóta elveszetten bolyong a metróállomás folyosóinak végeláthatatlan labirintusában. Egyik kezében gyűrött papírlapot szorongatott, amelyre valamelyik rokona vagy ismerőse ákombákom betűkkel egy lakáscímet firkantott. Isten odalépett hozzá, elolvasta a lakáscímet, majd szó nélkül fogta a bőröndöt, és mosolyogva intett az idegennek, hogy kövesse. A férfi megkönnyebbült, mert végre akadt valaki, akit érdekel a sorsa, és nem megy el mellette közömbös arccal, mint a többiek. FÉRFI Isten elkísérte az idegent az északi külvárosba, egészen a metró utolsó állomásáig, és megmutatta neki az utcát, amely a papírra firkantott lakáscímhez vezet. Az idegen hálás volt, meghatódva invitálta Istent, nézzen be hozzá egy este, ha majd berendezkedett a lakásban, hogy elbeszélgessenek egy kicsit a munkáról és az életről. Isten megígérte, hogy okvetlenül meg fogja látogatni. NŐ Mielőtt visszatért a metróba, Isten úgy határozott, hogy ő is jegyet vesz, mint a többiek. Beállt hát a sorba, de csak akkor vette észre, hogy egy lyukas garasa sincs, mikor az elárusítónő már a jegyet nyújtotta feléje. Zavartan kotorászott a zsebeiben, az emberek pedig mögötte most már hangosan kimondták, amit az imént még csak magukban gondoltak: - Micsoda nyomorult alak, még metrójegyre sincs pénze! Az ilyenek csak lopják a drága időt a dolgukra siető tisztes polgároktól! - Isten érezte, hogy arcát szégyenpír önti el, és nem tudta, mitévő legyen. FÉRFI Mintha csapdába esett volna, a fogyasztói társadalom könyörtelen kelepcéjébe, ahol semmit sem adnak ingyen, még a csókot sem, és mindenért, még a metrójegyért is fizetni kell. Ebben a pillanatban tekintete találkozott egy másik tekintettel. A Lilas metróállomás elárusítónője, kezében továbbra is a jegyet tartva, csendesen így szólt hozzá: — Fogja és menjen! - Isten „kö- szönöm”-öt dünnyögött és odébbállt. NŐ Szerencséje volt, hogy megkapta a jegyet, mert éppen ellenőrizték a szerelvényt. Le is füleltek egy algériai arabot, és kitessékelték a metróból a Chá- telet állomáson, ugyanott, ahol Isten is kiszállt. Nézte a tömeget a szegény arab körül, az ellenőrt, aki kihívta a rendőrséget, mert a potyautasnak nem volt pénze a büntetésre, és nézte az arabot, ahogy kézzel-lábbal magyarázkodik és könyörög, de szavai csak süket fülekre találnak. Az ellenőr fölényes volt és kérlelhetetlen: ő csak a kötelességét teljesítette, ellenőrzött, mert azért fizetik, hogy ellenőrizzen. Nem volt vak, mégis vakon 593
