Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 6. szám - Műmelléklet
KŐMESTER NAGY Sándor (Búj, 1923.) Kőmester. Nem tudom, lehet-e valamilyen foglalatosságot, esetünkben művészi tevékenységet így minősíteni, ám azt hiszem ez a legpontosabb meghatározás Nagy Sándor munkájára. A most éppen nyolcvan esztendős mester több, mint fél évszázada van a pályán, a meghatározó anyag pedig, amely plasztikai gondolatait hordozza: a kő. Követ válogat, követ tördel, követ farag, és még ki tudja, mi mindent tesz a kővel, hogy a jellegzetes nagy-sándori alakzatok létrejöjjenek. De miért ez az óvakodó fogalmazás? Nos, amiatt fogalmazok eképpen, mivel engem az ő kőplasztikái ókori idólumokra, bálványokra, vallási fétisekre, de mindenhogyan ősleletekre emlékeztetnek; azokra a tárgyi hagyatékokra, amelyek közvetlenül kapcsolnak bennünket össze a mítoszok világával, azzal a megszentelt térrel, amelyben a hajdankor embere élte a szentséggel intenzív szövetségben életét, és fejezte ki állandó kontaktusát a teremtő hatalommal ama kultikus tárgyak által. Ezek a leletek azt tanúsítják, hogy a hagyomány emberének nem volt szüksége a természet pontos másolására, néhány karakterjeggyel világossá tudta tenni utalásait, egyértelművé üzenetét. Ugyanis semmiképpen nem az egyedit kereste, hanem az általános törvényszerűségek, a létegészre érvényes vonatkoztatások érdekelték, mindössze ezekről tartotta érdemesnek beszélni. Nagy Sándor - úgy tetszik - jóval többet lát bele a kőbe, semhogy otrombán erőszakoskodjék formai-szerkezeti karakterével. Legtöbb esetben szinte minimális a technikai (a technikai és nem a szellemi!) beavatkozás, úgy tetszik, a pozíciókeresés, majdnem építkezést mondtam, ami - persze - ismét csak gyakori az ő esetében, jelentősebbnek látszik. Holott a meghatározó formai alapképlet jobbára mégis csak az emberi test (olykor csupán karcolva, bevésve, máskor plasztikusabban, noha a torzítástól sem vonakodva), amely azonban éppen a pozicionálás által válik többértelművé, és szakad el a közvetlen naturális fogódzók értelmezésétől; válhat akár építészeti elemmé, amely szimbolikusan mindig a múlt építményére utal. „Az idő az ember legmélyebb lét-dimenziója" - jelenti ki Mircea Eliade, és a nagy-sándori „emberpiramisok" minden bizonnyal erre a dimenzióra utalnak. Üljenek bár vagy álljanak, vagy mindössze csonthalmazt imitálva képezzenek halmokat. így is, úgy is fossziliák. Fossziliák, amelyek esetenként tengermélyről fölmerült habkövületeket mutatnak - nem minden filogenentikai utalás híján. Vagyis: a mélymúlt. Amelyben az örökérvényű (isteni) törvények születtek, és amelyeket éppen ez a múltbelíség hitelesít - a szobrász szemében is. Fábián László
