Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 6. szám - Laczkó András: Pék Pál kiűzetései

életútjának és irodalmi pályájának számai ezek. Csak akkor és úgy szólal meg, ha a kiérlelt gondolat és a megtalált eszközök késztetik rá.

A Bárány kiűzése című ciklusának gondolati alapja: Megszabadulhat-e az ordas idők fogságába került lírikusi én. Köznapibban fogalmazva: eljuthat-e valóságosan, képzeletben vagy gondolatban innen túlra, megérkezhet-e a megálmodott földre. Az lenne ugyanis az igazi hazaérkezés. Az előbbi fogalom hordoz (irodalmunk történetében többször utánzott) klasszikus tartalmat: Odüsz- szeusznak Ithaka földjére lépését. Pék nem akart azonosulni Odüsszeusszal, de Ithaka című versében azt elárulja, hogy átélt már hasonló vágyakat, voltak álmai, amelyek reményt adtak, hogy egyszer csak megtörténhet a hazaérkezés. A lírai nyelven persze nem ilyen egyszerű a dolog, hiszen Pék előbb tudósítja az olvasót arról, hogy az érkezés eló'tti helyzet nem kecsegtet sok jóval, következésképpen a meglelt Ithaka már nem adhatja meg a boldogságot. Sőt, a vers zárósora csupa tagadás: „Üres föld, és nem hazám”.

Álmodott a költő szebb jövőről, boldogságról is, ám ezek megközelítését mindig akadályozta valami. Például sok csalódás, nagy, pótolhatatlan veszteségek. Kikerülhetetlen volt - immár a férfikor delén túl - az álmok és a valóság egymáshoz viszonyítása. Ez az alapja a kötet két erőteljes — kezdő és záró - ciklusának. Az álom lehetett volna a menekülés útja {Azután), de Pék reálisabb annál, hogy metafizikai utakra tévedjen. Inkább új szemszögből alaposan körülnézett környezetében, mit mutat a múlt és a jelen párba állítása. A tapasztalatok nem töltötték el örömmel. A kert, a ház, a fájdalom, mik fölnevelték, mind-mind „csupa rom”. Ilyen tudattal a kétség fogalmazódik meg azokkal szemben is, akik valami újra készülnek.

A Bárány kiűzése előkészíti az olvasót arra, hogy a kötet szövegében egybesodródnak a görög mitológia, a keresztény hagyományok, a bibliai történetek és a lírikus legszemélyesebb élményei. Pék míves módon sodorta egybe a szálakat, nincs olyan utalása, ahol döccenő lenne. Mindebből sejthető, hogy nemcsak Ithaka királyával kapcsolta össze belső énjét, hanem az ács fiával is (Elvégeztetett). A kopár lét és az álmokban mégiscsak létező Paradicsom ellentéte szinte fóloldhatatlan. Még a hittel sem megy igazán. Viszont az érzem és a tudom különbsége valahogy mindig bizonytalanná teszi (A megérkezett). Ezt csak fokozták a veszteségek, a fólöslegesség és elhagyatottság érzete.

S éppen itt egy újabb szálat sodort az eddigiekhez, a Halotti Beszéd és Könyörgés szövegét. A nyolc évszázaddal ezelőtti írástudó a bűnöktől óvta, és a múlandóságra figyelmeztette a gyászolókat (hallgatóit). A szó vált így intő jellé. Ezzel Pék Pál igencsak egyetért, hiszen tapasztalta már, hogy a szó egyszer lehet evangélium és más esetben pokolgép (Azóta). Mondana ő is jó hírt, imát a megmaradásért, de nem csak álmai, reményei is szertefoszlottak. A Beszéd az estéhen című versében egyáltalán nem szívderítő a következtetése: „Szétszórattatunk / mert magunkért nincs tovább”. A szigorúan megkomponált ciklus - komor hangjával is - jelentős stáció Pék Pál pályáján.

(Hazád-házad) A Kert értelmezhetőségének harmadik aspektusa a hazád- házad összefüggés. A Havak tánca például azt sugallja: a kert egyenlő az „álommá a földre írt haza”. Az Édentől keletre című költeménye soraiban azt mondja Pék: „s végül pontosan / a csönd kietlen termeibe ácsol / házat, hazát.” A kiemelt s hajdan szentnek tartott fogalmak a tények és látszat meggyőző egybehangzása szerint; üressé váltak. A közelmúltban érzékelte ezt Pék Pál

575