Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 6. szám - Bodor Béla: Örvény örvényt hív

nyegeti egy strici, játékterembe megy és eljátssza a pénzét, majd az éjszakai váróterem „népét” szemléli, és találkozik az egyenruhás „hatalommá]”, egy különös hangokat adó vasutas személyében. Itt azonban már egyértelművé válik, hogy ez a valóság közelebb áll Brueghel vagy Bosch látomásaihoz, mint egy lehetséges riportázs világához. (Bár azt sem tagadhatjuk, hogy az utcákon, aluljárókban tapasztalt realitás maga is napról napra több hasonlóságot mutat a középkor vízióival.) Egyfajta próbatétel ez: „Nekiindult, hogy nem törődve a vasutassal, kimenjen az ajtón, ám amint megemelte a lábát, a férfiból mély, morgásszerű hang tört elő. Döbbenten hőkölt vissza az előbbi helyére. Meghátrálását látható önelégültséggel nyugtázta a másik. Beletelt egy kis időbe, amíg összeszedte magát, és dühe odáig fokozódott, hogy leszegett fejjel újra elindult. Nem foglalkozott már a morgással. A helyéről mozdulni nem akaró vasutast a könyökével taszította el az útjából. Kiment a néptelen peronra.” El tudom képzelni, hogy csakugyan létezik valahol egy agresszív süketnéma vasutas, aki fenyegetőleg efféle hangokat hallat, de ez a jelenet már átvezet a másik rétegbe, a látomások, rémálmok, félelmek szférájába. A néptelen peron, a sötét, hideg vasúti kocsi és az éjszaka, mely ennek az utazásnak a legfontosabb közege, már a látomások szféráját alkotja.

A víziók, hallucinációk, szorongásos fantáziálások és rémálmok két vonatkozásukban kapcsolódnak a szociografikus szálhoz. A főhős félelmei részint abból fakadnak, hogy az ország és (tágabban) a térség történelmének ismeretében semmiben és senkiben nem tud megbízni. Szüntelenül érzékeli a múlt szégyenletes mozzanatainak folytatódását a jelenben, deportáltak, kitelepítettek, kényszermunkások kísértetei bukkannak fel ezekben a látomásokban, és kísértet-voltuk olykor szó szerint értendő. Nagyon szuggesztív az a jelenet, melyben a főhős egy kőbányában találja magát, és hiába próbálja megérinteni a fekélyes bőrüket vakaró rabokat, a keze akadálytalanul hatol át szellemtestükön, csupán a viszketés ragad át rá, csillapíthatatlanul. A szolidaritás gesztusának átfordulása kétségbeejtő, véresre vakarással sem enyhíthető viszketésbe - ez igazán találó metafora a magyar történelem sötét mozzanatainak jelenvalóságára.

Ez tehát az egyik (félelmes) kapcsolódás a realitáshoz. A másik ok, ami ezeket a szorongásokat kiváltja, a főhős által átlátott társadalom tragikus ato- mizáltsága, alakjainak ember alatti léte, iszonyú nyomora, és ebből (no meg a mindnyájukat átjáró irracionális félelemből) fakadó kiszámíthatatlan agresszivitása. Kitűnően érzékelteti Brém-Nagy alakjainak totális képtelenségét a kommunikációra. Szereplői némán, legfeljebb szótöredékeket vagy értelmetlen hangokat lökve ki magukból méregetik egymást, mérlegelve, hogy öljenek- e, vagy inkább meneküljenek, attól tartva, hogy ha egy pillanatra abbahagynák a vicsorgást, ellenségeik (és ebbe a kategóriába tartozik körülöttük mindenki) szétmarcangolnák őket. És ami a legszebb: úgy adja vissza ezt a hangulatot, hogy megvalósult erőszak egyáltalán nincs a könyvben.

Nem egyedülálló jelenség ez a mai magyar irodalomban, hasonló alakokkal és emberi kapcsolatrendszerrel találkozhatunk Bartis Attilánál, Podma- niczky Szilárdnál és másoknál. Ami Brém-Nagyot megkülönbözteti tólük, az a distancia, az irónia teljes hiánya, és a tagadhatatlanul gyengébb nyelvi megmunkálás. Ez az Abisszus / mire megérkezünk legnagyobb fogyatékossága, és ez bizony éppen a legdrámaibb jelenetek ívét töri meg. Maga a narráció hor557