Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 6. szám - Molnár Zsuzsa: Háromszor egy perc

Tekintetbe véve a második próbálkozást, más kérdés, hogy valószínűleg a nyelvváltás sem járna sikerrel. (Vu sprechen transzé?)

A folyamat innentől kezdve sem lesz „reálisabb” - még ha olvasóként kezdjük elfogadni a világnak egy olyan lehetséges állapotát, ahol két, elvileg azonos kódrendszerrel rendelkező' ember társalgása kisiklik egy, a kódrendszerbe valóban beletartozó szón -, hiszen azt látjuk, hogy nem a hibát produkálót kell meggyőzni hiányosságáról, hanem éppen ő érvel amellett, hogy a probléma még a kódolási fázisban keletkezett. Érveinek felépítése a következő: szellemi („Harmadéves történelem-filozófia hallgató vagyok”) majd (ha nem is saját) fizikai („...ott napozik a fiúm, és benne van az öttusaválogatott keretben.”) potenciálját hozza fel bizonyítékul, annak ellenére, hogy egyik sem koherens a témával. Az első ugyan még lehetne, de ez cáfolódik meg azonnal a harmadik szinten, ahol mintha teljes értelmezési anomália, üzemzavar állna be, egy másik program kezd el futni, új, távolra vezető téma bontakozik ki, amelybe a „megértetni vágyó” bele is kapaszkodik. A meggyőzés másik nagy területére evez át, az ésszel szokásosan kibékíthetetlen ellentétben láttatott hit oldaláról közelítene. Innen már csak az etimologizálás marad hátra.

A novella, feszítettségén túl is képes arra, hogy három fontos csomópontban még inkább összesűrűsödjön. Kiemelhetjük a következőket:

„Egy szavát sem értem.”, melynek párja a szöveg végén: „Úgy látszik, ezt az egyetlen szót sehogy se tudjuk megérteni.” (Fókuszszerepét jelzi, hogy a címben is előfordul.)

„Ha hátsó gondolatai vannak, ...”

„Nézze, kérem, maga tanult logikát.”

Hibáról, hiányosságról, hasonló fogalmakról esett szó, mondani sem kell, hogy ezek az olvasó szempontjából azok csupán, a szereplőtárs elfogadni látszik ezt a fogyatékosságot. A zárórészben, a három szöveget együtt áttekintve értelmezzük ezeket a reakciókat is.

A Választék-ban szinte egyenrangú felek között zajlik a párbeszéd, értve ezen azt, hogy a szabályoknak mindketten eleget tesznek. Kérdésre következik a válasz, kérésre a kielégítő reakció. Aszimmetria csak egy ponton, ideiglenesen következik be, amikor egyszerre a befogadó és a dialógus egyik szereplője számára lelepleződik a helyzet: egy kalapot tekintett három különbözőnek. Önmagát árulja el az adó, itt az eladó tekinthető annak, hiszen ezután látjuk, a rendszer általa épült ki, ő lesz az, aki egy rántással visszazökkent mindent az „abszurdba”, azzal, hogy megsérti az általuk eddig is használt kód, a magyar nyelv törvényeit: egyes számú főnévről beszélve ,melyiket” kérdő névmást alkalmazza.

Utalhatnak nyomok a irracionális közegre: mesei háromszoros ismétlődés, tükröződés-tükörkép, amely mint eszköz is eredményezheti a „valós(ág)” valamilyen szintű eltorzulását. Ez a közeg azonban pont ilyen nyomatékú motívumokkal semlegesítődik, a középszer, az általános is jelen van: „...nem túl sötét, nem is túl világos”, „barna”, „egyik sem rosszabb a másiknál”.

Végül a harmadik szöveg az, ahol teljes az összhang, semmivel nem lehetne bizonyítani, hogy itt a kommunikáció egy kicsit is sérült volna. Ellentétben mondjuk az Jn Our Time”-mal, melyről Örkény így nyilatkozott 1968- as, francia fordítójához küldött levelében: „...melyről azt írod [Tardos Tibor], hogy ugratás marad, holott a kommunikáció csődje. A Halhatatlanok [A hal551