Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 6. szám - Tornai József: Tű a szénakazalban
TORNAI JÓZSEF Tű a szénakazalban Edénkért és újra kiűzetés. Ezt a nyarat (2002) kellene ragyogtatnom magamban (talán mert az utolsó volt?). A tizenkét nappalt-éjszakát az erdőn. Eseményeket, melyek mélyebbre mutatnak önmaguknál. Az első estét (alkonya- tot?): már állt a sátor, de a tipi éppen csak kész lett, mikor dél felől (ez nagyon szokatlan) lecsapott ránk a szél meg a felhőszakadás. A sátor eresze alatt álltam, B. jóval beljebb, V, aki a tipiben még valamit igazított, nagyot kiáltott, de nem lehetett érteni a villámlástól-mennydörgéstől. B. megijedt: „Viszi a szél a ponyvát!” Szó se volt erről. Ahogy kicsit szűnt a vihar, átmentem a tipibe, tüzet raktam, Ott feküdtünk hármasban a lángok körül. Éjfélig beszélgettünk. Még mindig esett, de aligha van különösebb, meghittebb érzés, mint a fénylő, biztos sátortető alatt hallgatni a szél meg a zápor párbeszédét. Nem tudom, lesz-e még módom (a szívem állapotától függ) kibújni reggel a napfényre, tüzet rakni s ülni kávéval a kézben a rönkökből egymásra rakott „pádon”. Vagy lemenni a partra és úszni a szokottnál magasabb és tisztább csatorna vizében. Perzselő délutánok következtek: a tisztás nyugati fái alá kellett feküdnünk, hogy kicsit enyhítsünk a forróságon. Látom magamat és magunkat, amint ebédfőzés közben a tűz fölött hajlongunk, a bográcsot igazgatva, fát dobálva a parázsra vagy az ételt kavarva. Fejünk fölött a nap, előttünk a tűz. Rájöttem, hogyha vízzel locsoljuk az arcunkat, sokkal elviselhetőbb a kettős hőség. Az erdő nagyon friss volt, élénkzöld. Még nem szenvedtek, sárgultak a nyárfák, kőrisek, akácok, mint más években szoktak. A fű is félméteresre nőtt. Összesen (mert néha haza kellett jönnöm) tizenkét nap. Kevés szúnyog, beszélgetések filozófiai, történelmi dolgokról az esti tűz mellett. B. és V. korábban lefeküdtek, és némelykor kettőig is tüzeltem a hatalmas akác- és nyárfaágakkal. Kettőt-hármat keresztbe raktam és kisebb gallyak segítségével elégettem. Nappal inkább harkályok és vércsék hangja, sárgarigók ritkábban. Ennyi idő után is rendkívül szokatlan volt itthon a civilizáció. Boldogtalannak éreztem magam: Ádámot megint kiűzték a paradicsomból. Egy-egy halott: telefonállomás, melyet már nem lehet fölhívni. Nővérem: hiába tárcsázom, Attilát is, Erzsit, Ágit: hiába. Géza se veszi föl többé. 537
