Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 6. szám - Rákosy Gergely: Nyúltetem II.

- Ha legalább franciák lennétek vagy kínaiak, vagy akár amerikaiak... De vietnamiak vagytok... Gondolom...- Mit mond? — kérdezte a parancsnok, mintha más nyelven szóltak volna hozzá. Megszokta a visszakérdezést, nincs ennél jobb módszer a tekintély minduntalan kihangsúly ozására, ellesett egyet s mást feljebbvalóitól.

Két katona egymás szavába vágva buzgólkodott (mindig akadnak buzgól- kodók, sőt: a buzgólkodókat buzgón túlbuzgó buzgólkodók).- Gyalázkodik.- Szidja az amerikaiakat...- A barátainkat...- A szövetségeseinket...

A tiszt egy türelmetlen mozdulattal elhallgattatta őket, de Huang Van Du- an apja folytatta: - Dehát kik vagytok ti?... Honfitársaim?... A nyomorultabbnál nyomorultabbaknak is elviszitek mindenét!... Rendelet? Törvény? Parancs?... De milyen rendelet, milyen törvény, milyen parancs az ilyen?- Kuss! — mondta a tiszt, ám eredmény nélkül, Huang Van Duan apja rendületlenül folytatta.- Akármilyen! Mindig vannak készséges végrehajtók. Mindig! De miért? Miért?!... Ha a rongy rendeleteket, rongy törvényeket, rongy parancsokat senki nem hajtaná végre, akkor minden másképp lenne. - Nem akarta, de elragadta az indulat, talán egy kissé már kiabált is, még szerencse, hogy a pisztolyát kirakta. - Kuss! - mondta újra a tiszt, ő meg belekiabált a sziszegésbe: - Mindenkit nem lehetne kivégezni! Mindenkit nem lehetne börtönbe csukni! Mindenkit nem lehetne internálótáborba hurcolni!... Ha nem lennének kivégzők, csukok, hurcolok!... De vannak. Mindig vannak.

A tiszt legyintett, reménytelen eset, hogy lehet ennyit szónokolni egy girhes kecskéért, néhány tetves tyúkért és két koszos malacért, a felhágót alig érintve ruganyosán beugrott a sofőr mellé, kiintett: - Indulás! - A katonák felkapaszkodtak a platóra, a motor már járt, Huang Van Duan apja most már ordított: - És kik vagytok ti?! Géppisztolyt szorongattok egy kecskére, egy zokogó asszonyra. Thieu hős katonái!... Az apám... Ide nézzetek! — A zsebébe nyúlt, megmarkolta a kis félbehagyott pipafaragványt, hogy kivegye és felmutassa.

Ekkor szólalt meg egyik túlbuzgó géppisztolya a platóról.

Csak egy könnyed rövid kis sorozat.

Játékosan vibráló kékessárga torkolattüzek az alkonyatban.

Ezt látta utoljára a világból, melle felizzott, gejzírek forró gyűrűjében meg- pördült, és mikor elvágódva tágra nyílt szeme felmeredt az égre, már nem látott semmit.

A tiszt lelépett az autóról, a többiek is leugráltak.- Jelentést!- Fegyvert akart rántani! - mondta a túlbuzgó.- Marha! - mondta a tiszt. - A fegyverrántók nem szónokolnak... Lássuk, mi van a markában!

Ketten is ugrottak, hajoltak, s feszítették a még könnyen engedő ujjakat.- Egy semmi fadarab - mondta az egyik.- Talán pipafej vagy mi akart lenni, ki tudja - tette hozzá a másik.

A tiszt legyintett, „nem érdekes”, s különben is az asszony közben oda534