Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 1. szám - Viola József: Gúzs az íróasztalon
adásul nem addig és úgy, ameddig és ahogy szeretné, hanem addig és úgy, ameddig és ahogy a sors akarja. A sors igája alól esetleg nemakarással lehetne szabadulni. Igen, nem akarni. De ez paradoxon. Nem akarni annyi, mint nem élni, vagyis meghalni. De hogyan lehet nem élnie annak, aki él, s amikor az élete élni hajtja? Valamikor azt vallottam, hogy nem akarni semmit annyi, mint a gondviselés. Egy régi kínai mondás szerint „többet téve többet tévedsz, kevesebbet téve kevesebbet tévedsz, semmit sem téve semmit sem tévedsz”. Ha a „tévedsz” helyére beszúrom a „baj ér” kifejezést, akkor az előbbi mondás így hangzik: többet téve több baj ér, kevesebbet téve kevesebb baj ér, semmit sem téve semmi baj nem ér. Persze a semmittevés se mentesít a bajoktól, legfeljebb bizonyos részüktől. Ez az állapot az öregek, a remeték, a világtól megcsömör- löttek életmódja lehet, az élni szerető ember számára a semmittevés a legnagyobb minden baj között. Aki a kérdés ellentmondásosságát önmagában feloldja, amit csakis az értelmével végezhet el, egyet tehet, hogy vállalja és elfogadja a sorsot. Ez és ennyi a szabad akarat. És itt találkozik a vállalással a várás mint olyan. A várás is egyfajta nemakarás, de szembeszegülő irányzat nélkül. A vállaló kibír, a váró tűr. A várás azonkívül - látszatra legalábbis - valamiféle eszköz a sors ellen. Konkréten: én is, ha várok az írógépvétellel, másvalaki veszi meg helyettem, s akkor - vétel esetén - jobb írógéphez jutok. Az ember vérmérséklete, az ösztönei azonban többnyire a rosszakaratú sors kezére játszanak. így fogva fel a kérdést: aki várni tud, csaknem mindenható. Ha kivárja például, amíg másnál tönkremegy a vacak írógép. Vagyis amíg az idő hozzánk nem pártol a sors oldaláról, s az így meggyengített sors végül önkezével vet véget a rosszakaratának. Várni persze senki se szeret, mert a várás tulajdonképpen szenvedés. Úgy szerkesztettem meg a történetet, hogy valamiképpen a körre emlékeztessen. Ezért kezdtem a végével. Ezért idézem búcsúzóul megint Hérodotoszt: „Inkább szenvedje el az ember bátor szívvel a veszedelmek felét, semmint minden dologtól előre félve, soha semmiféle bajon át ne essék”. Ez a gondolat találkozik a Quevedóéval. Találkozik az írógépem történetével. 7. A történet vége Idő: 1967. szeptember elseje, péntek. Helyszín: Kispest. Az író délután félnégy körül belebotlik özvegy Béldynébe az egyik buszmegállóban. Frissen vasalt blúz van rajta. A kezében szatyor.- Mi újság?- Nincs semmi különös. És maguknál?- Nálunk? Nősül az Ákos.- Kit vesz el?- Egy miskolci Mancikát.- Nem tetszik magának?- Nem hát. Közértes lány.- Hol ismerte meg?- Ákos? Az eszperantósoknál. 47
