Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 5. szám - Beke György: Cserna vizén zúg a malom

lálkozni hasonló hiedelemmel. A szecselevárosi, hosszúfalusi középiskola épületéről úgy tudtam mindig, mert úgy hallottam a barcasági csángók között, hogy az Kós Károly munkája még a XX. század elejéről. Egy időben készült a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeummal. Vogel Sándor, helytörténeti kérdésekben igen buzgó brassói tanár nemrégiben utánajárt a dolognak, levélben kérdezte meg Kós Károlytól: csakugyan ő volt-e az épület tervezője? Kós Károly szívesen válaszolt (olvasható a levél Vogel Sándor cikkében a Művelődés 1973 márciusi számában): „Hogy ki tervezte az épületet: nem tudom, de valami oka kell legyen annak, hogy - már nem első ízben és szakemberek is - nekem tulajdonítják annak az iskolának (és Erdélyszerte ezen kívül is még jó néhány iskolának, templomnak, lakóháznak stb.) tervezését.” Majd:

Jgy látatlanban tehát — ha nem is tudhatom indokolni - csupán feltételezem, hogy azt olyan valaki tervezhette, aki vagy az én építészeti elveim alapján (népünk építő-gyakorlatának és az erdélyi múlt építészeti hagyatékának szellemében) igyekezett megtalálni a korszerű építészet sajátosan népi útját vagy közvetlenebben az én megvalósított épületeimnek, illetve tervezéseimnek sajátos tanulságai alapján, s azokat hasznosítva, készítette el a maga iskoláját.”

Éltem az alkalommal, én is megkérdeztem Kós Károlytól:- Károly bácsi restaurálta-e a kisbarcsai református templomot?- Nem én, fiam.- Nem is járt soha azon a vidéken?- Jártam én, hogyne. Építésznek is, történésznek is van ott mit látnia.

Megcsodálhatta Kós Károly a hunyadi tájon Alpestes református templomát, amelynek falait 1217-ben emelték. Később még bővítették. Mennyezete kazettás. Eredetileg szalmával volt fedve, miután az leégett, zsindely került a tetejére. Az újonnan kijelölt országút elkerüli (említettem, hogy a Barcsay- kastély előtt megy el), a régi itt haladt.

Alpestest legalább fele részben szabad emberek, afféle „bocskoros nemesek” lakták. Erről nagy József tiszteletes beszélt. Kimért nyugalmát még Kolozsvárról ismerem, egy időben voltunk egyetemisták. O közben az Erdély című szociáldemokrata lapban írogatott, én a Falvak Népébe. A két újság nem túlságosan jó barátságban volt egymással, de mi azért igen. Elbeszélései nyomán érdekes világ tárult fel előttem: a hunyadi régi magyarság élete. Cser- nakeresztúri ivadék, ő is a „régi magyarság” fia, mint Kiss Lajos bácsi, az öreg molnár. A bukovinai székely telepeseket nevezték „újmagyaroknak”...- A magyarok és a románok együttélése sokszor vált a javára egyiknek is, másiknak is - mondja. - A szabadságharc leverése után a Habsburg-csen- dőrök erdőn-mezőn keresték a bujkáló Kossuth-huszárokat. S mivel a hunyadi magyarok nem adták ki a forradalmárokat a császár embereinek, üldözőbe vettek azok mindenkit, akit magyarul hallottak beszélni. Él nálunk, Alpeste- sen egy öregember, kilencven esztendős, Demeter Samu a neve. O az apjától hallotta, hogy kilencven után, ha Habsburg-csendőr közeledett, a magyar emberek átváltottak román szóra, ne ismerhesse meg őket a zsandár.

Nagyot ugrunk a történelemben. Antonescu marsall idejében a helybeli románok erélyesen felléptek, mikor egy-két idevetődött zöldinges gárdista be akarta „tiltani” a magyar beszédet.

444