Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 5. szám - Beke György: Cserna vizén zúg a malom

közlemények jellegére, mennyiségére és szükségességére, illetve ezek hiányára gondolok, továbbá a folyóiratközlés lehetőségeire és gondjaira.- Romániai magyar műszaki szakirodalmunk sok kívánnivalót hagy maga után. Az utóbbi harminc évben átlagosan évi 6-7 cím jelent meg. De ezek is tudományáganként igen hiányosak. Ötletszerűek. A magyar nyelvű műszaki irodalom kibontakoztatására hiányzik - szerintem - az átfogó irányterv, nincsenek kiépítve a kellő termelő bázisok.

Fel kell nevelnünk egy műszaki írógárdát. Ennek egyik első feltétele a kellő szintű anyanyelvű szakoktatás, minden fokozaton. A mai szakemberek képzési szintje már középszint, hiszen mindenki rendelkezik érettségivel vagy tíz osztállyal és egy-két éves szakiskolával. Az olvasótábor tehát biztosítva van. Rendelkezünk több tízezer líceumot és szaklíceumot végzett, az iparban dolgozó magyar szakemberrel, akiknek az állandó továbbképzéséről gondoskodnunk kell. Ezek száma nyilván tovább növekszik. A felsőfokú szakismerettel rendelkező magyar káderek száma is meghaladja a tízezret. Ezek továbbképzése a tudományos-műszaki forradalom gyakori technológiai váltásai miatt korszükséglet, társadalmi követelmény.

Világviszonylatban, országunkban is napirenden van, tervszerűen folyik a továbbképzés. A műszaki könyvek és folyóiratok, mint munkaeszközök, továbbítják az újat, a korszerűt, a leggazdaságosabb megoldásokat azoknak, akiknek ezeket alkalmazniuk kell. Ezért a műszaki irodalom, beleértve a folyóiratokat is, társadalmi szükségletet elégíthet ki. A magyar nyelven megjelenő műszaki könyvek címeinek száma a mostani hat-hét helyett elérhetné a 20-25 címet, ugyanakkor szükségét érzem olyan folyóiratnak vagy folyóiratoknak, amelyek több nagy műszaki-tudományos ág területéről közölnének szakcikkeket, tanulmányokat.

Vajdahunyadon a munkássorsok mind-mind visszahajolnak a falvak tegnapi világába.

Emlékezetemből egy régi beszélgetés dereng elő. Tizenkilenc esztendős koromban, amikor tapasztalatlanságomnál csak tudniakarásom volt nagyobb, interjút készítettem Asztalos Istvánnal. Megjelent az írás a brassói Népi Egység 1946. december 30-i számában. Mivel asztalos az időben a Falvak Népe szerkesztője volt, s mivel különben is izgatott, feltettem neki ezt a kérdést is: milyennek látja a két legnagyobb dolgozó osztály, a parasztság és a munkásság egymás közötti viszonyát? Sárguló újságlapról ideírom a feleletét: „Ma a munkásosztály az a politikai tényező, amely a fóldművesosztályt is politikai hatalomhoz juttathatja, ami nélkül minden földosztás mellett is földműves rétegeink változatlanul elmaradottak lennének. Az öntudatos munkásosztály, éppen mert közös érdekeik vannak, leghűségesebb szövetségese a földművességnek, s bár ma még a fóldművesség - öntudat és műveltség híján - mint tanítómesterre, a munkásosztályra szorul, én hiszem azt, hogy eljön az az idő - és éppen a munkásosztály jóvoltából -, hogy egyenrangú szövetségesek lesznek. Hiszen a munkásság is a földművességból nőtt ki, Romániában és Magyarországon még alig első vagy második nemzedék, s így most is gyökerei vannak apja vagy nagyapja révén a földművességben.”

A vasgyár előbb a közvetlen környék munkaerő-fölöslegét és agrárproletárjait vonzotta magához. Aztán a kör mind szélesebbre nyílt. Az 1948-as ál436