Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 5. szám - Czakó Gábor: Ádáméva
- Ti! Ültök a nyelvtanórán és bégettek! Én szabad vagyok!- Te? - a cukrász gúnyosan nevetett.- Én úgy beszélek, ahogy akarok, azzal kezdem a mondataimat, amivel jónak látom.- Tévedsz. Te akármilyen szavakat használsz, mindig, mindenkor minden mondatodat énnel kezded. A rabszolgád vagy. Ezért nincsen semmi értelme veled beszélgetni, ezért vagy ostobább a földi gilisztánál, mert azon az egyen kívül semmi soha nem jut eszedbe. Végeztünk. - Fényi úr toporgott, harci ménként eló're szökkent volna, de egy láthatatlan kantár visszarántotta. - Takarodj innen. Ebbe a kertbe soha, semmilyen körülmények között nem teheted be a lábad.- Ha szabad tudnom, miért nem?- A világot kis híján elpusztítottad... Fényi úr fölkacagott. A diófa tetejére rakott galambfészekból kiesett a fióka.- Én? Még hogy én? Ok tették, ó'k, ezek az elkorcsosult, idióta majmok! A fó'nököd arany bogárkái! Ok aknázták alá a bolygó ravaszul kifundált rendszerét. Az ember és az asszony szeme elkerekedett: micsoda barát!- A te biztatásodra.- Na és? Szabad akaratukból tették! A fó'nököd több szabadságot adott nekik, mint nekünk. Ezeknek a férgeknek. Fölénk helyezte, pátyolgatta őket, a fiát adta értük. Ezekért. - most újból szembefeszült pár szó erejéig: - Nem szégyelled magad? Szikra önérzet sincs benned? Mitől is lenne? Bárgyún szolgálsz, holott tudod, hogy a szeretet fejedelme rühell... No, nem, ne fogd rám, hogy túlzók - engem rühell, téged egyszerűen csak un, mert halál érdektelen vagy, te szürke, lapos kacsakő, már egymillió éve elment a kedve, hogy a vízen pattogtasson téged. A pondrócskáit ezerszer többre tartja nálad. Nálad, Nagyúr, aki ha így csinálnál... - mutatta, majd legyintett. — Nézd meg jól ezt az imbecillis kurvát, meg ezt az ütődött, agymenéses korcsot. Fingjuk nincs a góréról, nevét csak káromkodás előtagjaként ismerik, mégis, mikor törődött veled annyit, mint ővelük?- A te műved.- Na és? Ezerszer is na és! Bőgjétek utánam! — rivallt a kétségbeesett emberpárra, akik ijedtükben vele kiáltották: - Na és! Fényi úr kacagott, a fáról lehullott a fele dió, csak úgy kopogott az asszony meg az ember fején. - Na és, bizony! Fejlődésük csúcspontjára értek, ezt az egyet tudják, de nagyon. — Ismét kacagott, a dió másik fele is lepotyogott. — Szabad akaratukból tették, amit tettek. Mindent a szabad akaratukból műveltek. Teneked gőzöd sincs a szabadságról, mert gyáva voltál mellém állni, hogy megszerezd! Te, te bármikor visszaszívható gondolat!- Most eltűnsz.- Én?- Te. És soha többé nem teszed be ide a lábad. Fényi úr kuncogott.- Én? Még hogy én ne tegyem be valahova a lábam? Ollala! Én szabad vagyok! Én magam is úr, és teremtő!- Te? - ezúttal a másik nevetett. - Disznóságaid foglya vagy. Teremtmé420
