Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 4. szám - Fábián László: Énekmondás - örömadás

FÁBIÁN LÁSZLÓ Enekmondás - örömadás* Dante az Isteni színjáték Purgatórium című részének huszonhatodik fejeze­tében dalnokok, trubadúrok közé vetődik; egyikőjiiktó'l kilétét tudakolja, mire az többek között ezt mondja: ,fJcu sui Arnaut, que plor e vau cantarí', tehát így: provanszál nyelven, és annyit tesz magyarul: Arnaut vagyok, aki sír és énekelve jár. Azaz: Daniel Arnaut provanszál trubadúrral találkozik, aki a XII-XIII. század fordulóján élte a vándor lantosok változatos, kalandos, de mindenképpen nehéz életét, amire a plor e vau cantan félreérthetetlenül utal. „Sír és énekelve jár”. Szembeszökő ellentét oldódik a ballagásban. A fájdalom lantos vándora. Mindenekelőtt a szerelmi fájdalomé; Petrarca, sőt: Tasso is figyelmeznek rá nagyszerű stílusa, bravúros költészete miatt. Valamikor azidőtt kezdődött; vándorénekesek járták a fejedelmi, nagyúri udvarokat, divatos dalaikkal szórakoztatták némi javadalmazás reményében őket. Igaz, az egyik legnagyobb, Aquitániai Vilmos herceg erre nem volt rá­szorulva; mégis, az egyik első trubadúr időben is, és egyenrangú - mondjuk - Guido Cavalcantival, Peire Vidallal, Sordellóval vagy éppen Bertran de Bornnal. Szenvedélyes énekesek, ha a szükség úgy hozza, korántsem csupán a lant illik kezükhöz, de a kard is. Kései leszármazottjuk a mi líránkban Ba­lassi Bálint, aki egyébként verseinek jelentékeny részét dallamra írta, és ezt jelölte is. Sírni és énekelve járni még a legférfiasabbaknak is bocsánatos az­időtt. Ámbár az utódok már jobban érezték magukat az udvarok biztonságá­ban udvaroncként; a poéta cortigiano a XV-XVI. század tipikus ingyenélője, noha nem a mihaszna értelemben. Az olasz Serafino Aquilano például Rómán kívül megfordult a mantovai, urbinói és milánói udvai'ban, igazán azonban mégiscsak a pápaság központjában érezte otthon magát. Fullánkos nyelve, csattanósan csúfolkodó rövid dalai igen népszerűvé tették, noha - szükségkép­pen - sok haragosa is támadt. De a francia Valois-k udvarában is lebzseltek dalnokok; jobbára olasz származásúak (Medici Katalin jóvoltából), talán csak a sótlan spanyol,hivatalnok”, II. Fülöp nem vonzódott a világi énekesek rend­jéhez. Igaz, sírni sem tudott. Az a fajta énekmondás, amely - úgy tetszik - napjainkig virágzik, való­jában ebből a XV-XVT. századi dalforrásból származhat; abból, ami a műköl­tészet, műdalok nyomán a vigadozó parasztok, kocsmázó városi polgárok, ki­csapongó diákok és vágánsok, goliardok igénye, tehetsége, divatos szokásai szerint szövegből, dallamból, táncból (naná, hogy abból is!) összeállt. Már nem egyházi zenére, mondom még egyszer, mert a templomokban a XI. század vé­^Elhangzott Szombathelyen a Magyar Énekmondók Találkozója megnyitójaként 2003. január 24-én. 341

Next

/
Thumbnails
Contents