Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 4. szám - Fábián László: Énekmondás - örömadás
FÁBIÁN LÁSZLÓ Enekmondás - örömadás* Dante az Isteni színjáték Purgatórium című részének huszonhatodik fejezetében dalnokok, trubadúrok közé vetődik; egyikőjiiktó'l kilétét tudakolja, mire az többek között ezt mondja: ,fJcu sui Arnaut, que plor e vau cantarí', tehát így: provanszál nyelven, és annyit tesz magyarul: Arnaut vagyok, aki sír és énekelve jár. Azaz: Daniel Arnaut provanszál trubadúrral találkozik, aki a XII-XIII. század fordulóján élte a vándor lantosok változatos, kalandos, de mindenképpen nehéz életét, amire a plor e vau cantan félreérthetetlenül utal. „Sír és énekelve jár”. Szembeszökő ellentét oldódik a ballagásban. A fájdalom lantos vándora. Mindenekelőtt a szerelmi fájdalomé; Petrarca, sőt: Tasso is figyelmeznek rá nagyszerű stílusa, bravúros költészete miatt. Valamikor azidőtt kezdődött; vándorénekesek járták a fejedelmi, nagyúri udvarokat, divatos dalaikkal szórakoztatták némi javadalmazás reményében őket. Igaz, az egyik legnagyobb, Aquitániai Vilmos herceg erre nem volt rászorulva; mégis, az egyik első trubadúr időben is, és egyenrangú - mondjuk - Guido Cavalcantival, Peire Vidallal, Sordellóval vagy éppen Bertran de Bornnal. Szenvedélyes énekesek, ha a szükség úgy hozza, korántsem csupán a lant illik kezükhöz, de a kard is. Kései leszármazottjuk a mi líránkban Balassi Bálint, aki egyébként verseinek jelentékeny részét dallamra írta, és ezt jelölte is. Sírni és énekelve járni még a legférfiasabbaknak is bocsánatos azidőtt. Ámbár az utódok már jobban érezték magukat az udvarok biztonságában udvaroncként; a poéta cortigiano a XV-XVI. század tipikus ingyenélője, noha nem a mihaszna értelemben. Az olasz Serafino Aquilano például Rómán kívül megfordult a mantovai, urbinói és milánói udvai'ban, igazán azonban mégiscsak a pápaság központjában érezte otthon magát. Fullánkos nyelve, csattanósan csúfolkodó rövid dalai igen népszerűvé tették, noha - szükségképpen - sok haragosa is támadt. De a francia Valois-k udvarában is lebzseltek dalnokok; jobbára olasz származásúak (Medici Katalin jóvoltából), talán csak a sótlan spanyol,hivatalnok”, II. Fülöp nem vonzódott a világi énekesek rendjéhez. Igaz, sírni sem tudott. Az a fajta énekmondás, amely - úgy tetszik - napjainkig virágzik, valójában ebből a XV-XVT. századi dalforrásból származhat; abból, ami a műköltészet, műdalok nyomán a vigadozó parasztok, kocsmázó városi polgárok, kicsapongó diákok és vágánsok, goliardok igénye, tehetsége, divatos szokásai szerint szövegből, dallamból, táncból (naná, hogy abból is!) összeállt. Már nem egyházi zenére, mondom még egyszer, mert a templomokban a XI. század vé^Elhangzott Szombathelyen a Magyar Énekmondók Találkozója megnyitójaként 2003. január 24-én. 341
