Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 3. szám - Gyürky Katalin: A szexus ösztönének mágusa

nagyobb ballépés az orosz irodalom fejlődésének és előrehaladásának útján. Ugyanis amíg Dosztojevszkij Tatjána személyében az életigenlő és feltétlen szépség megtestesítőjét látja, addig Rozanov szerint Tatjána terméketlen nő, remény nélküli anyaság, mártír, aki keresztre feszíti saját testét. Az ugyanis, hogy Puskin a gyermektelen Tatjánát mint ideált állítja be, nem normális, nem természetes, mert felbontja a család sajátos szervezetét, elutasítja annak sajátos lényegét - a gyermekek fogantatásának fényes, örömteli érzését, a szerelemben történő fogantatást. „A gondolkodó szomorúan konstatálja - írja Kurganov hogy Tatjána az utolsó fejezetben realizálja: ősi teher az, amely természetébe van beprogramozva. Rozanovot mindez kétségbe ejti. Számára, aki zseniális, de ezzel együtt gátlásos is, mindez az orosz család betegségének örökkévalóságát jelenti, a gyökerétől való fertőzöttségét.”26 Nem foganni, ez azt jelenti, hogy nem teljesíteni a legfőbb dolgot Isten előtt, amely biztosítja az emberi faj folytatását és örökkévalóvá teszi az életet.

A Dosztojevszkij és Rozanov között fennálló, Puskin Tatjánájának megítélésében megnyilvánuló ellentét ismét a két szerző talajbéli különbségének mutatója. A fentebb kifejtettek értelmében ugyanis nyilvánvaló, hogy a Rozanov- nak a pravoszláv kereszténységet újrajudaizáló szándékával összeegyeztethetetlen volt Tatjána gyermektelensége, mivel gyermek, szent fogantatás nélkül Rozanov nem látott esélyt arra, hogy az elkorcsosult orosz családot új alapokra lehessen helyezni. Ami viszont Dosztojevszkij Tatjána iránti lelkesedését illeti, az Dosztojevszkijnek az orosz talajhoz fűzött viszonyával igazolható, és mindazzal, amit a szerző az ideális nőve! kapcsolatban gondolt. Dosztojevszkij ugyanis Tatjána fent említett életigenlését, szépségét abban látja, hogy ez a nő, miután hozzámegy idős férjéhez, hű marad hozzá, bár még mindig Anyegint szereti, de tudja, hogy nem alapozhatja saját boldogságát más ember boldogtalanságára. Dosztojevszkij szemében ez az önfeláldozás az ideális orosz nő egyik jellemzője, a másik pedig az, hogy bár igazi szerelmét elveszítette, kétségbeesésében mégis van miből erőt merítenie: ezt az erőt pedig a szülőföldből, a szülőfölddel való kapcsolatából, annak szentségéből meríti. Ellentétben Anyeginnel, akiben Puskin az orosz vándor típusát rajzolta meg, aki nem tud kötődni az orosz talajból származó értékekhez, s akiről Tatjána is tudja, hogy nincs talaja, olyan, mint a szélsodorta fűszál, nem őt szereti, csupán a külsőségeket, a társaságban való csillogást. Azonban ez az egymástól eltérő talajhoz vonzódás csak az egyik összetevője annak a különbségnek, ami a két szerzőnél Tatjána megítélésében megfigyelhető. A másik a szerelemnek és a szexualitásnak az értelmezése. Amint azt fentebb már említettem, Rozanov- nak nem a szerelem volt a fontos, nem a szerelmes nő és férfi objektív formulája, hanem a mindent átható szent nemi vonzalom, és az annak a csúcspontját jelentő szubjektív érzés, a nemi eksztázis. így érthető, hogy kritikája sem Tatjána érzelmi életét célozza meg. Ami viszont Dosztojevszkijt illeti, számára a szerelem volt leginkább előtérben, annak reménytelen vagy remény- teljes voltában, amely ideális esetben az orosz talajhoz fűződő kötődést és sze- retetet is magában foglalta.

Akkor, amikor Tatjána megítéléséről van szó, és amikor arra utalok, hogy Dosztojevszkij a szerelmet, Rozanov viszont a szexualitást és az abból származó gyönyört helyezte előtérbe, egy következő - mindkét szerzőnél központi szerepet játszó - motívumot kell érintenem: az ideális nő fogalmát. Ezt a mo282