Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 3. szám - Gyürky Katalin: A szexus ösztönének mágusa

vérekben A nagy inkvizítor legendája előtt, a Lázadás című fejezetben szintén Ivan és Aljosa Karamazov párbeszédében tárul elénk.1'

Ivan ebben a párbeszédben határozottan kijelenti, hogy a felnőttek szenvedéséről nem óhajt beszélni, mert a felnőttek azon kívül, hogy utálatosak, és nem érdemlik meg a szeretetet, őket megtorlás is sújtja: „ettek az almából, megismerték a jót és a rosszat, és olyanok lettek, »mint az Isten.« És még most is eszik az almát. De a kisgyermekek nem ettek belőle, és egyelőre még semmiben sem bűnösek. (...) Megértem a bűnben való sorsközösséget az emberek között, megértem a megtorlásban való sorsközösséget, de nem értem meg a gyermekekkel való sorsközösséget a bűnben, és hogyha az igazság az, hogy az apáikkal együtt ők is felelősek az apáiknak minden gaztettéért, akkor ez az igazság nem e világból való, és számomra érthetetlen.”10 — vallja Ivan, és Rozanov ebben az Ivan számára elfogadhatatlan motívumban véli felfedezni a magyarázatát a gyermekek értelmetlennek tűnő szenvedésének.

Vagyis abban, hogy a gyermekek apáik bűneiért felelősek, szenvedésük ennek a bűnnek a megtorlását jelenti. Rozanov mindezt ismét egy sajátos pan- teisztikus látásmódban elemzi, kiindulópontja az eredendő bűn. Úgy véli, hogy akkor, amikor az ember bűnt követ el, ezzel csak valami másodlagosát teljesít be, és ez a másodlagos bűn sokkal kisebb jelentőséggel bír, mint az eredendő bűn, a bűnbeesés, amely a legfőbb, amely minden másodlagos bűn előzménye és amelyből minden további bűn kicsírázik. És ez a mindmáig megtorlatlanul hagyott eredendő bűn apáról fiúra öröklődik át, mert a születés aktusában a szülőktől a születendő nemcsak egy fizikai organizmust kap, hanem átveszi a romlottságra való hajlamot is, az erkölcstelenséget, amit az apák az eredendő bűn óta magukban hordoznak. És ez az eredendő bűn, amelyet az apa követett el, olyannyira terhes, annyira nyomasztó, hogy nem lehet kárpótolni, még az apa halála sem segít rajta, nem lehet semmissé tenni, így átáramlik az örökléssel a gyermekek leikébe, megrontja azok tisztaságát. És mivel ezek a gyerekek születésük óta magukban hordozzák ezt az ősi vétket, elkerülhetetlen számukra annak a mások által való megtorlása is. „Ilyen értelemben - vallja Rozanov - a gyermekek romlatlansága, az ártatlanságuk csupán látszat, hiszen bennük rejlik apjuk erkölcstelensége és ezzel együtt annak vétke is, azonban ez nem valamilyen ártalmas cselekedetben jelentkezik, azaz nem von maga után új bűnt, csupán az ei’edeti bűn követeli büntetését, és ez a büntetés nyilvánul meg a gyerekek szenvedésében.”11

Rozanov szerint Dosztojevszkij gondolkodásába mindez nem fért bele, számára a gyerekek szenvedése valamilyen abszolútumot jelentett, amely minden megelőző bűn nélkül tartozik hozzá a világhoz, márpedig - vallja Rozanov - ha felfogjuk az eredendő bűn természetét, világossá válik, hogy minden esetben, amikor valamilyen szenvedést vagyunk kénytelenek átélni, ennek a bűnnek egy részét vezekeljük le, ennek a bűnnek valamilyen összetevője áramlik ki belőlünk, és ezáltal fényt, boldogságot érzünk, tisztábbakká válunk.

Ilyen értelemben a gyermekek szenvedésének értelmezésével kapcsolatban a két szerző egymástól lényegesen eltérő elképzeléseit figyelhetjük meg. Ez lesz az a pont, ahol Dosztojevszkij és Rozanov koncepciója szétválik, ahonnan Rozanov az eredendő bűnt felhasználva kialakítja saját álláspontját, amelyben a dosztojevszkiji ideákat bevonva ugyan, de teljes mértékben eltérő gondolkodásmódot fog képviselni, és ezt a gondolkodásmódját a legendáról

275