Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 3. szám - Pomogáts Béla: Nem hallgattak a Múzsák

kultúra kivételével — ismét az átfogó nemzeti irodalmi intézményrendszer keretében egyesültek, és ebben a keretben természetes módon helyezkedtek el az olyan kiváló magyar írók, mint az erdélyi Kós Károly, Bánffy Miklós, Nyíró' József, Aprily Lajos, a felvidéki Mécs László, a délvidéki Herceg János, és olyan patinás irodalmi intézmények, mint a kolozsvári Erdélyi Szépmíves Céh, Pásztortűz és Erdélyi Helikon vagy az újvidéki Kalangya. Sőt új irodalmi folyóiratok is létrejöttek, mint például a Kolozsváron, a fiatal erdélyi nemzedék nézeteinek képviseletét vállaló Termés című negyedéves folyóirat.

Meggyőzó'déssel állíthatom, hogy ezek az irodalmi folyóiratok is a „szellemi ellenállás” stratégiáját követték és azokban a mozgalmakban találták meg helyüket, amelyek a magyarságot lehetőleg minél hatékonyabban szerették volna megóvni a háború pusztításaitól, szenvedéseitől és veszedelmes következményeitől, közöttük a mentális és erkölcsi veszedelmektől. Következésképp a „hazatért” magyar irodalmi kultúrák képviselői és intézményei is (igen ritka kivétellel) a „szellemi honvédelem” táborához csatlakoztak. Jól mutatják mindezt azok a nyilatkozatok, amelyek az erdélyi, a felvidéki és a délvidéki magyar írók nézeteit és törekvéseit tolmácsolták.

Hadd idézzem ide az Erdélyi Helikon íróinak azt az 1942-ben közreadott nyilatkozatát, amely a „visszatérés” következményeivel és a lehetséges jövő feladataival vetett számot éppen a világháború drámai pillanataiban. (Ezt a nyilatkozatot a többi között Asztalos István, Bartalis János, Bánffy Miklós, Hunyady Sándor, Jékely Zoltán, Kemény János, Kós Károly, Molter Károly, Szabédi László, Szentimrei Jenő, Tamási Áron és Wass Albert írták alá.) A nyilatkozat a következőket jelentette ki: „Erőt és hitet úgy az egyéni alkotáshoz, mint a közösségért való munkához öntudatos magyarságunkból merítettünk. Múltunk nagy tanításaira figyelve s erős hittel bízva népünk eljövendő hivatásában, a mindennapi életünkért folytatott küzdelem közben is kötelességünknek tartottuk figyelni a velünk együtt élő népek szellemi életét s ezen át gondolkodását. Nemcsak ennek eljövendő hasznáért, hanem hogy a más nép arcába való betekintés által magunkról is helyesebb ismerethez jussunk. A népek nagy együttesében élve így nem feledkeztünk meg azokról az erkölcsi törvényekről sem, amelyek tiszta és erős magyarságunkon keresztül kötelességünkké teszik az alapvető emberi eszmények megbecsülését és szolgálatát. Küzdöttünk a hatalmi elnyomatás és a szociális igazságtalanság ellen. Hirdettük a munka érdemét és a jellem dicséretét. Hittük és hirdettük általában a minőség eszméjét a tömeg nyers erejével vagy a puszta számokkal szemben. Ez teheti nem csak az egyént jogos és igazi vezetővé a közösségben; de számban kis nemzetet is csak ez tehet naggyá, ez adhatja meg elvehetetleniil örök létjogát.”

Az irodalom nemzeti felelősségének, erkölcsi küldetésének és intézményi autonómiájának a tudata és követelménye valamennyi irodalmi csoportosulás és mozgalom hitvallásában, szellemi identitásának kinyilvánításában szerepet kapott. így történt ez a Nyugat és a Magyar Csillag táborában, például a vezérkari főnök kezdeményezésére összegyűlt lillafüredi írótanácskozáson, a keresztény elveket képviselő irodalmi csoportosulásokban, az irodalmi baloldalon és a népi mozgalomban is, jelesül azoknak az íróknak a megnyilvánulásaiban, akik a nevezetes szárszói találkozókon, különösen az 1943 nyarán rendezett összejövetelen szólaltatták meg a népi irodalom tapasztalatait és

268