Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - Pomogáts Béla: Nem hallgattak a Múzsák
POMOGATS BELA Nem hallgattak a Múzsák MAGYAR IRODALOM A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ IDŐSZAKÁBAN „Inter alma silent Musae” - mondották volt a régi rómaiak, és valóban, a történelem során, a magyar történelem során is, nemegyszer úgy tetszett, hogy midó'n a fegyvereké a szó, a költészet, az irodalom hallgatásra kényszerül. Mégis úgy gondolom, hogy ez a mondás is, miként megannyi bölcsesség, valójában a szellem önmegtévesztését szolgálja, hiszen mikor volna nagyobb szükség az írók eligazító szavára, mint éppen a történelem és a társadalom nagy kataklizmái idején? Aki visszatekint a magyar történelem és a magyar irodalom „zivataros századaira”, megállapíthatja, hogy a Múzsák éppenhogy a megszokottnál is eró'teljesebben késztették hangos megszólalásra a költészetet. Hozzam fél példának a török háborúkban a nemzeti helytállást nemcsak karddal, hanem tollal is szolgáló Balassi Bálintot és Zrínyi Miklóst? Az 1848-1849-es szabadságharcban valósággal egyszemélyes „fegyvernemet” alkotó Petó'fi Sándort? Az első világháború poklaival szembeforduló Adyt és Ba- bitsot? Gondolom, nem szorul különösebb bizonyításra az, hogy a második világháború rettenetes idó'szakában (1939 és 1945 között) úgyszintén a magyar irodalom szólaltatta meg talán leginkább hitelesen a nemzet tapasztalatait, képviselte történelmi érdekeit, és adott hangot szorongásainak, fájdalmainak, reményeinek. A magyar irodalom Múzsái tehát igenis hallatták hangjukat, megszólították a nemzetet, idó'nként kiáltoztak, sikoltoztak és hörögtek, minthogy minden előrelátó elme számára - és az írók igen nagy része természetesen ezek közé tartozott — nyilvánvaló volt az, hogy az ország, a háborús részvétel kényszereinek engedve, mindinkább veszedelmes úton halad, és ez az út egy újabb, talán még az 1918-1919-es válságnál is gyilkosabb összeomláshoz vezet. Nem tudom, hogy történész barátaim miként fogadják most következő kijelentésemet, de ki kell mondanom: a második világháború idején a magyar irodalom, tehát Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Illyés Gyula és Németh László jóval nagyobb stratégiai előrelátásról és bölcsességről tett tanúbizonyságot, mint a hivatásos állami és katonai vezetők, akik közül igen kevesen, a végső következmények vállalásáig talán egyedül Bajcsy-Zsilinszky Endre mérték fel a harmincas években új utat választó magyar politikai stratégia végső, veszedelmes következményeit. A két világháború közötti korszakban (különben az első világháború végső kimenetelét és a trianoni országvesztést megelőző évtizedben is!) az irodalom képviselői, akik - sajnálatos módon — csupán egy szőkébb, mondhatni „ellen263
