Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 2. szám - Műmelléklet
EMERIC Igen, ilyen egyszerűen: Emeric, az Imre keresztnév franciás változata, mert akit takar, eredetileg Végh Imrének hívják, és hosszú-hosszú évtizedeken át Francia- országban (egy-egy rövidebb időszakra New Yorkban) élt, Franciaországnak is a déli határán: francia baszkföldön egy kisvárosban. Az utca apja nevét viselte - rue de Nándor Vagh-Weinmann -, a ház amelyben lakott eredetileg a szüleié volt. Festőcsaládban nőtt föl (nagybátyjai is azok voltak) - festővé. „A nap festőjévé’’ - ahogyan Cocteau nevezte. A táj, amelynek ihletett poétájává vált, Dél-Francia- ország napsütötte hegyes lankái virágba robbant gyümölcsfákkal, sűrű olajfákkal, vagy éppen kerti virágok bujaságát kitenyésztő talaja, anemónák, napraforgók, imolák, orgonák expresszív kavalkádja, színzuhataga. Nyugtalan, pihenést sem hagyó ecsetmozgásban fogalmazva, hangsúlyozva az élet, a táj életének, minden létező életének örökös lendületét, változását, kisarjadását és elhervadá- sát - különleges fényekben, fenyegető árnyékokban, súlyosabb-könnyedebb égboltozat alatt. Noha soha nem fordul elő egyetlen emberi alak, az összes jelenség az emberről beszél, az ember békétlen idegenségét és idegességét hangsúlyozza minden görcsösen torzuló fatörzs, kuszán szálkásodó fűszál. Paul Eluard, hogy stílszerűen francia költőt idézzünk, mondja: „A festők saját eszközeik áldozatai”, és annyiban Emeric vonatkozásában is igaza lehet, hogy őt is (az embert) magába olvasztotta, elnyelte az általa kreált táj, mintha legbensőjében ismeretlen, noha elbűvölő vidékein sétálgatnánk. Olykor-olykor fölgyorsuló léptekkel, szaporább lélegzettel. De New York is táj Emeric számára, na és - persze - szimbólum-sor: a Nagy Alma, ahogyan az amerikai szleng nevezi; hirtelen nem is tudjuk megmondani: vajon az almák piroslanak-e a felhőkarcolók árnyékában, vagy éppen megfordítva: a hangsúly az almákon, az épületek mintegy emlékeztetőül ott ragadt formák; az igazi erő talán még itt is a vegetációé, ha mégannyira a jelkép megfordítása is. Vegetáció. Úgy tetszik, kulcsfogalom Emeric festészetének megértéséhez. Kiváltképpen, ha zöldségek (ő főzelékeknek nevezi) sorozatára gondolunk. Pliszen ezeken a képeken a valóságos dimenziók, méretek fölnagyítása által olyan metamorfózison mennek át a pórék, gombák, káposzták, saláták, sütőtökök, hogy már arra kell gondolnunk, megváltozott a földi lét hierarchiája, belőlük lettek az uralkodó lények, szemmel tartják, fölügyelik, lekicsinylík és fenyegetik az emberre szabott világot. Egyszóval: uralkodnak. Fenség és kiváltságos helyzet lett osztályrészük; a festő kompozíciója egyszeriben középponttá varázsolja őket. Közép- és kiindulóponttá. Hogy hová? Nem tudható. Hacsak az a csaknem mindig kékes valami, ami hátterükül szolgál, nem a végtelen, beláthatatlan tér a maga metafizikus titokzatosságával. De hiszen éppen az; a legbizonytalanabb elvágyódások képzetes tere (gondoljunk csak megint Eluard-ra!), ahol a festő is bolyong, s ahonnét lendületesen, frissen közvetíti bolyongásának élményeit. Fábián László
