Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 2. szám - Gömöri György: Az én lengyeleim

Lermontov- vagy a Shelley-fordításaimról, de aztán hozzátette: „de látom, te lengyelből is fordítasz. Tudod, hogy az írószövetségnek van egy lengyel ösztöndíja, amire keresnek embereket? Nem akarod megpályázni? Talán még az idén kijuthatsz Lengyelországba”.

Vas szavaira úgy reagáltam, mint huszárló a trombitaszóra - vágtattam az írószövetségbe. Kiderült, hogy még nincs jelölt az azévi őszi lengyel útra, s pályázatom beadása után hamarosan eldőlt, hogy szeptemberben a Magyar írószövetség ösztöndíjával kimehetek Varsóba. Vagyis már érettségi előtt tudtam, hogy mit fogok csinálni az ősszel. Közben még le kellett érettségizni; ez már a Madách gimnáziumban történt, mert még 1952 nyarán megszűnt a Berzsenyi gimnázium régi helyén - kitelepítették Angyalföldre, a Gömb utcába, de a végzős osztálynak megengedték, hogy az utolsó évet a Madáchban tanulja végig. Itt aztán majdnem „lebuktam”, mert osztálytársaimat nyári mezőgazdasági munkára vezényelték ki (persze „önkéntes” felajánlás alapján), én meg büszkén közöltem padtársammal, hogy amíg ők a földeken izzadnak, én majd Lengyelországban fogok hűsölni. Ezt meghallotta a teremben tartózkodó igazgató, Fényi, aki stentori hangon azt harsogta: „Hát majd meglátjuk, Gömöri kimegy-e Lengyelországba?!” (Kicsit megszeppentem, mert tudtam, az utazáshoz igazgatói ajánlás szükséges, de Fényi végül is rendesen viselkedett, megadta az ajánlást; különben is az iskolának jó pont lehetett, hogy egyik tanulóját ez a megtiszteltetés érte).

Leérettségiztem, kitűnő eredménnyel. (Ez engem is meglepett: álmomban sem hittem volna, hogy matematikából is jól teljesítek, de ez kis csalafintasággal, tanári segédlettel sikerült). Ezek után az egyetemi felvétel már csak formalitás volt, sikerült mentesítést kapnom a bölcsészkaron, magyar nyelv és irodalom szakon arra, hogy az első szemeszter vizsgáit utólag tegyem le. így aztán 1953 szeptemberében útra is kelhettem Varsóba. Repülőgéppel utaztunk, Prágán keresztül, bedugult a fülem és meg voltam rémülve, hogy most már soha sem fogok rendesen hallani. Szerencsére voltak a gépen tapasztaltabb utasok, akik megnyugtattak, csak idő kérdése, mikor nyerem vissza hallásomat.

Varsó ekkor, nyolc évvel a háború befejezése után még nem volt világváros; Budapesthez képest szinte romváros képét nyújtotta. Pontosabban már elkészült az MDM és a Marszalkowska, régi formájában újjáépítették a Stare Mi- astot, Varsó óvárosát, de azon túl, az északon fekvő Zoliborzig, ahová autóbusszal lehetett eljutni, jobbra és balra merő romhalmazt látott az utas. Ehhez képest engem, a magyar ösztöndíjast, a KWKZ, a Lengyel Kultúrkapcsolatok Intézete vendégét, luxuskörülmények közt, a Bristol Hotelben helyeztek el. Napidíjam nem volt magas, de ki lehetett jönni belőle, ha az ember egy olcsó „tejbáréban reggelizett és az államilag szubvencionált írószövetségi étkezdében ebédelt. Az utóbbi helynek, az impozáns Zsigmond-oszlop közelében, még külön vonzereje volt, hogy ott ismert írókkal lehetett találkozni és ismerkedni. Nem voltak kötelezettségeim, csak lengyelül kellett tanulnom és tanulmányoznom az újabb lengyel irodalmat, amit majd magyarra fogok fordítani. A lengyel klasszikusok közül Mickiewiczet és Sienkiewiczet már régebben fordították; ami az újabb irodalmat illeti, ott rosszabb volt a helyzet. Igaz, még varsói utam előtt megjelent Budapesten egy modern lengyel versantológia - „MM lengyel költők” volt talán a címe, s abból azért lehetett látni, hogy van

165