Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11-12. szám - Műmelléklet

teremtett formák, mindössze vékony szálakkal kötődve a valóság-látványhoz (látvány­valósághoz). Ez már egyértelműen egyéni világ, saját világ, saját festői tér telítődik lé­lekből fölszabadított alakulatokkal. Valójában természetesen minden művészet szorosan kötődik akár a külső valóság­hoz is; elegendő ha csupán a létföltételeire utalunk. Ez, mint láttuk, mégsem jelenti szükségképpen a valóság másolását, mindenképpen jelenti viszont az alkotó reflexió­ját környezetére. Ennek megfelelően létezhet/létezik olyan művészet, amely a lélek­ben lezajló történéseket, mozgásokat, alkalmasint viharokat olyan formákkal és for­marendszerekkel közvetíti, amelyek nem mutatnak rokonságot a külvilág tárgyi for­máival, színeivel, nem „olvashatók" a hagyományos rendszerek kódjai szerint, ám gyakorta olyan elementáris érzelmi hatást fejtenek ki, hogy bűvkörükbe vonják az ér­deklődőt. Voltaképpen elmondhatjuk, hogy Nietzsche óta, de kiváltképpen a pszi­choanalízis, a mélylélektan jelentkezése óta az ember lankadatlan érdeklődéssel for­dul aziránt a másik valóság iránt, amely a lelki folyamatok végtelenül bonyolult világa. Hát miként is lehetne száműzni éppen a művészetet erről a területről? Nos, a modern művészet valójában a modern lélektan, a modern filozófiák (ösz- szességében: a modern tudományok) társaságában, szellemi holdudvarában jött lét­re, eredményeik messzire röpítették a 19. századi pozitivizmus (az annak megfelelő naturalizmus) törvényeitől. Kántor Lajos életművének (és ugyan miért ne beszélhet­nénk egy élete kilencedik évtizedében lépett festő esetében életműről?) jelentős há­nyadát olyan művek teszik ki, amelyek tudatosan és bevallottan származnak erről a területről, olyan világra hagyatkoznak, amely ugyan egyszeri és megismételhetetlen (az adott lelki pillanat műve), ennek ellenére általános érvényű üzenetekkel vonza ma­gához az idegent, a külső szemlélőt: gomolygó, kontúroktól szabadult színfoltok kö­zött öltenek szigorúbb, határolt formát és rendeződnek sajátos ritmusba bizonyos for­ma-kezdemények, ám korántsem kezdik uralni a fölületet, nem alakítanak ki sem­milyen hierarchiát, megmaradnak a mellérendelések látszólagos esetlegességében, jóllehet, a kép teljességét így is kompoziciós szigor jellemzi. Sőt, egyenesen megnő a kompozíció jelentősége, mint egyetlen biztosítéké a képpé szervezésben. Kockázatos a vállalkozás, csupán magabiztos művész vállalkozhat rá, aki mind a színeknek, mind a formáknak korlátlan ura, képes rendre alárendelni őket a lelki ka­land kifejezésének. Ha a magyar festészetben keresném a rokonítás lehetőségét, ta­lán Lossonczy Tamás vagy Molnár Sándor bizonyos korszakának törekvései jutnának eszembe, ugyanakkor Kántor Lajos mániákusan szűkíti mozgásterét erre a megis- merhetetlennek vélt világra, fundamentálisabban analitikus, ha szabad ezzel vissza­kapcsolnom a mélylélektanhoz, ám talán csak azért, hogy indokoltabbank mutathas­sa föl festői szintézisét. Fábián László

Next

/
Thumbnails
Contents