Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11-12. szám - IMPORTIRODALOM - Milován Drázsa: Élet a hibernákulumban
MILOVAN DRAZSA Elet a hibernákulumban* The Sufi teacher said once, »I heard a voice whispering in the night saying, There is no such thing as a Voice Whispering in the Night«1 Al-Ansari (megh. 1089.) Elmondtam nemegyszer már, a fiumei Zdennik hasábjain részletesen kifejtettem mindazt, ami itt következik. Úgy látszik égető szükség van arra, hogy ismétlésekbe bocsátkozzam. Hadd foglaljam pontokba, mint valami kiskátét vagy iskolás memoritert, hogy hátha így inkább az emlékezetébe vésődnék azoknak, akik máskülönben nem is gondolnak vele. Miért is gondolnának: olyan szomszéd országban élnek, ahol ez nincs napirenden. Ha nekik is olyan folyton vérző, nyílt sebük volna az iszlám, mint németeknek, franciáknak, angoloknak, olaszoknak, akkor az anyaországiakat is mindennaposán foglalkoztatná a kérdés: mit gondoljanak róla? A közöny és az értesületlenség - sületlenséget szül; flegmatikus leereszkedésük fanyalogva így szól: no jó, üsse kő, gondoljunk valamit róla, de minek? Ezt a fényűzést, hogy »de minek«, nem engedheti meg magának az Európai Unió, ahol a moz- lim honpolgárok száma 25 millió fölé nőtt. Ahogyan a többség ma országszerte az iszlámot látja, ábrázat barátságosabb már nem lehetne. Ha van is belőle, ami van - ahol van: oly messze van a lomhaság, a nemtörődömség és a jó mozlim propaganda trojkája megteszi a magáét; mainapság a Honban, a közmegegyezés szerint az iszlámnál szelídebb, szeretetreméltóbb, békeszeretőbb világvallás nincs. Ha egyszer nyájas, orientális mosolyával bejelentkezik, hogy szeretne beóvakodni, már miért ne engednénk be? Elvégre mi is az vagyunk - multikulti. Egzotikumaira tán futólag felfigyelünk, utána minden érdektelenségbe fullad: nem a mi problémánk — nem a mi nyílt sebünk nálunk nem szaporodnak a dzsámik/mecsetek/medresszék, s nem hogy százával, de tucatjával sem. Ha formálunk is valamilyen véleményt róla, azt is erősen befolyásolja másfél évszázados hódoltságunk babérbronzkoszorús traumája, no meg szokásos történelmi melléfogásunk a rátartiságban, mivelhogy mi is ott tolongunk társ-behódoltjainkkal - mintha mi lettünk volna az első számú, az egyetlen, egyedüli, igazi, ún. »védőbástyája« ún. »szent vallásunknak«, a zsidókereszténységnek. Az írás nem tükrözi szerkesztőségünk álláspontját, e-mail-en érkrzrtt címünkre. Közöljük reménykedve, hátha vitára késztet másokat. A szerkesztő 1079
