Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11-12. szám - IMPORTIRODALOM - Oliver Friggieri: Asszony a nyitott ablaknál

A tükörarc egy másik festmény volt, friss és régi, éppen úgy, mint a többiek. Anna kíváncsian bámulta.

Leengedte haját és fésülgette. Egyik tincset a másik után, amíg mindet szépen eligazította. Hagyta, hogy az egész zuhatag a vállára hulljon és betakarja arcát. „Ki az? Kié ez az arc? És azok a szemek? Olyanok, mint két hajó, amelyek az óceán közepén hánykolódnak” - gondolta. Nyugodt és bosz- szús volt. Noha sokat állt már a tükör előtt, ilyen alaposan még sose vizsgálta saját magát.

„Ez a te hibád, Natan! Te festettél ilyenre. Nem is hasonlít rám, mégis el akarod velem hitetni, hogy én vagyok. De én sose leszek ilyen! Nem szeretem, és nem fogom a falra akasztani. Asszony vagyok; olyan, amilyen én akarok lenni” - mondta dühös büszkeséggel. „Azt tartom meg és azt dobom el, ami nekem tetszik.”

Natan egyszer azt mondta neki: „Te vagy minden asszony, egymagádban. Értelmes vagy, mégis buta. Össze vagy zavarodva és összezavarsz engem is. Magányos vagy és szemtelen, mert olyan vagy, mint egy magában álló torony. Mindig kész a háborúra, és mindig győzedelmeskedsz még mielőtt a csata valójában elkezdődne. És én, a szegény katona, aki győzelemről álmodik, meghalok, épphogy a csata megindul, tiszta új uniformisomban, vadonatúj puskámmal az oldalamon, érdemérem nélkül, minden hiába.”

„Te nem értettél engem. Minden bölcsességed és minden könyved ellenére se értettél” - mondta Anna dühösen és szemrehányóan. „Dobd el a lapokat, amiket éjszakákon telefirkáltál, mert azok nem érnek semmit.” - folytatta ironikus hangon.

„Nem érnek számodra semmit, mert nem tudod, hogy azok vérrel íródtak. Minden szó vörös, ha beléjük nézel. Minden lap seb. Csavard ki, mint a kom- binédat, és meglátod, vért eresztenek; érintsd meg őket és a kezed vöröd lesz. Gyilkos, gyilkos” - kiabálta a férfi.

„Kifelé Natan! Te veszélyes vagy” - parancsolta az asszony, és megpróbálta sírását titkolni.

,,Miért?” - kérdezte a férfi, mint egy makacs gyerek. „H°gy lehetnék veszélyes? Néha fiúnak hívtál!”

„Mert féltem. Azt gondoltam, hogy eljön a nap, amikor azt mondom, hogy nem tudok élni nélküled. Eljön vagy eljöhet az a nap, és én nem akarom. És ha eljön, majd azt mondom magamnak, hogy bolond voltam, hogy nem voltam érzéketlenebb. Kifelé! Natan! Késő van, aludni akarok” - mondta neki hideg és gyengéd hangon. Natan elment.

Ez volt a legutolsó festmény a gyűjteményében.

A falak telis-tele voltak és már nem volt hely egy újabbnak.

Csöngött a telefon. „Ez Natan. Nem veszem föl” - határozta el. Elnyújtózott a kereveten és figyelte a csöngést, míg el nem hallgatott. „Én győzök Natan! Mint mindig. Hívjál csak, ha akarsz. Hallom, hogy rám gondolsz, de nem érdekelsz. Közönyös királynő az Olümposzi magasságban.” Nevetésbe tört ki, aztán a nevetés elnémult. „Hívj csak. A rabszolgám vagy. Egész életemben csak egyetlen férfi okozott fájdalmat nekem. Az még akkor volt, amikor fiatal voltam és buta. Minden férfi önhitt és az egyetlen mód, hogy megszerezzük őket csak egy kis nyílvessző. Nekem kard van a kezemben. Téged is legyőztelek Natan!” - kiáltotta, és jobb kezével letörölte a könnyeket az arcáról.

1009